A Tanítvány 5

Icanénnye sokat hallgatott. Hallgatott butaságból és hallgatott szégyenből, és mert Sándor mellett élt, hát néha már bölcsességből is betudta fogni a száját. De most csak ült és kis szemecskéivel nézett a valahovába. Az is lehet hogy a férfiak zengetése el is vitte odáig. Odáig és vissza. Önmagától Önmagáig, önmagán keresztül Istenen át Isteni önmagához, vagyis a valahovába. … -- arra lakik az Isten… mondta halkan és lekászálódott az ágyról.
…--- ott foszlik a múlt… folytatta motyogását, és gondolataiba merülve kicsoszogott a konyhába.
Táltoska még mindig az asztalnál ült és silabizált. Sándor a ládából pakolászgatott. A puhává öregedett bútorok simogatóak, és kedvesek. Egy nagy pihe érzés most minden. Reggelit akart csinálni de csak leült a hokedlire és gyönyörködött és fürdött ebbe a.. a… mit tudja Ő hogy miben is. Óvatosan nézgelődött.
--- Jaj Istenem. Jaj Uram atyám. Hát mi van itt?
--- Szerintem éhség… mosolyogva labdázott a szóval Sándor. ..Éhség, mégpedig nagy. Emelte fel mutató úját, és szemével az emberre sandított.
--- Sándor, Sándorkám ne vicceljen, én most nagyon buta vagyok… mi az az éhség,he?
--- Ugyan Icus. Itt senki nem buta, csak nem forog úgy az esze. Világos? és széttárta kezeit egy ölelésre.
Ica repülni készült, de a vén test lemaradt, úgy lemaradt, hogy mán borult is el a föld felé s ha Sándor oda nem lép oszt nem kap egyet a madárcsontokon, tán szét is esik darabjaira. Egymásra támaszkodtak, vagy egymásba fonódtak, a fene se tuggya, de hogy szerették egymást az biztos.
--- Na gerlice, gerlice. Mit akart felvenni he?
--- Titok… majd elosztyuk.. huncutkodott, de a riadalom még ott kószált az arcán.
--- Mér gyütt Sándorka? Elköszönni vagy elvinni?
--- Megyünk mi magunktól is. Vagy nem e? törtek elő a régi szökés szavai, és úgy fogták meg egymás kezét, mint annak idején. Jól szemügyre vették egymást, és meg is nyugodtak a
szelíd tekintetektől. Ez volt az Ő állandóságuk. Innen tudtak mindent szemlélni. Ebből a meghittségből mindig könnyű volt megfigyelni mindent, még ezt az embert is, aki egyszerre itt termett közöttük és hozta a majd letagadott múltat.
--- Ki ez? Mongya mán meg Sándor.
--- Hát több mint szaporulat, az szent.
--- De Kiii, és oldalba könyökölte
--- Mondom hogy szent.
--- Akkor mán a falon lógan…
--- Nagy kampósszögön e… és elengedte törékennyé szikkadt párját, ahogy azt a régi kerékvágásban látta. Icanénnye el is elindult a kredenc felé még egy aprót bökött rajta a vénember. Úgy tette hogy a férfit is érje.
--- Egygyátalán itt van ez?
--- Hát persze hogy itt van. Szuszog.
--- Akkor aszik.
--- Hát fáradt a kis szentem. Városi gyerek, és megszakítva útját Táltoska hátamögé állt és
kezeinek maradékával átölelte és úgy megszorította, hogy még ő maga is bele nyögött egyet.
--- … aj de erősnek teccik e lenni
--- Csúfolkodj a….
--- kine mond…és kacagtak.
--- Ugye meg kell etetni Táltosúrparipát? És már csoszogott is tovább a kredenchez.
Táltoska visszafordult és folytatta mormolását. Böngészett, ..”silábizált”
A vénséges vén látta mán hogy ez egyhamar nem mozdicsa meg a seggét, hát oda szólt Icának
--- A gebét nagyon etesd meg. Még parázzsal is, mert különben öszvérré szárad. Vigyorgott, és egy kacsintás féleséget dobott párjának.
--- Túl huncut ez a két vénség motyogott rájuk az ember.
--- Vénség az…
--- Kine mond.
--- Mit e?
--- Semmit eeeeeeee. És kacagtak egy nagyot.
--- Na tucc enni vagy Icanénnyéd szoptasson? Vigyorgott mint a részeg ló
--- Mér? Ő a Fehérló?
Icanénnye tányérral a kezében egy akkorát nyerített válaszként hogy a két férfi torkában megállt a lélegzet, és csak kidülledt szemmel bámultak az asszonyra. Az meg ráadásként a jobb lábával nekilátott kapálni, mint egy türelmetlen ló, és prüszkölt is hozzá. A döbbenet az asszony viselkedésétől nem volt elég erős ahhoz hogy megtudja állítani a nevetés viharát.
A röhögés fergeteges erővel robbant, és mindent elsöpört ami az útjába került.
Táltoska vinnyogott, szűkölt, elfúló hangon próbálta kimondani… fe…hé..hér lóóó … Sándornak elég volt a támasz hogy fel ne bukjon és levegő után kapkodva nyogte ki hogy fehér gebe. A vénasszony belevörösödve nyerített tovább, és fuldokolva mentegetőzött,… hogy hát nem úgy gondolta, ő soha se nem gondolt ilyenre, ez csak úgy gyütt..stb st.. de ahogy jött úgy ment is a nevetés. Sándor kitántorgott az udvarra, Icanénnye törögette a tojást, de az is lehet hogy kapaszkodott beléjük. Táltoska csak úgy matatott saját gondolataiban, miközben majszolgatta a főtt tojást. Nem volt képes felfogni hogy miért nem nőhetett fel itt ahon dédapja lépett először a földre. Képtelenség megérteni hogy a titkok birodalmából ki lett taszítva, hogy rácsok közt nőjön fel, mert, mert…mért..?
A mert-re, és a miértre sosem kapott igazi őszinte választ, és úgy tűnik itt se nagyon…de hát e van.
Mehet Indiába, vagy a Tibeti Lámákhoz, mehet ahova akar, válasz nincs.
Híjába Szépek az Indiai szövegek, altatnak zsibbasztanak, sőt okosítanak is, a mantrák a szútrák, és azok a gyönyörű himnuszok. Mind-mind csak egy útjelző tábla a semmi felé.
Ha kiakarsz tűnni, akkor kitűnsz, de az is semmi.
Ha elakarsz rejtőzni láthatatlanná válsz, de az is semmi.
Mindenre képes lehetsz, de ha nem hallod a gyökereid suttogását, akkor az is csak semmi. Mert valami mindig hiányzik, nem teljes. Az pedig keserű, mint az epe. Na az má valami.
--- Ne gondolkozz emberke. Figyelmeztette Icanénnye, és Táltoska elé tett még a pucolt tojásból, és egy kis tejet még.
--- Ugye maga sem tuggya a választ?… érintette meg Ica öreg kezét.
--- Nagyon fáj?
--- Kolbász van? Nézett könyörgő gyerektartásban anyja utódjára, de az igent akkor sem mondja ki. Ica meg látta rajta, és mégis olyan hülyén válaszolt mint egy irigy buta önző nő.
--- A te fogadra? De már meg is bánta, mert a férfi fordult is vissza a papírokhoz és el tűnt
a sorok közt. Csend lett. Ica tudta, hogy ez az elfordulás és hallgatás a neki szánt büntetés
amiért ilyen bután válaszolt. Már megint megtagadott valamit ettől a gyerektől, pont úgy mint régen…. „ még kicsi hogy itt éljen”… , pedig csak a helyzetét féltette, mint ahogy mindig. Nagyon elégedetlen lett önmagával. Rázta is a fejét, és még szidta is önmagát.
Táltos szólt rá, hogy …haggya mán abba… Így történt és kész…
Mindennek oka van, s hogy mi, azt meg ne firtassuk, mert csak büdösebb lesz tőle az ember fia.
Ica megértette, hogy nincs vádolva, de hogy Táltos véleménye róluk megmásíthatatlan az biztos. Nem azért mintha számítana, mert úgysem tudott volna semmit se tenni ellenük, és most mán, hogy öregszik úgy is mindegy. Nem fogja őket bántani. Nem olyan ember ez.

De akkor meg mit akar? Mért néz úgy ki mintha itt lett volna mindig. Nagyon viszketett az agya, hát nem állta meg szó nélkül.
--- Akkó meg mé gyüttél.
--- A ládáért.
Sándor bácsi szédelgett be a párás forróságból és fel is kapta a fejét a szón…
--- A ládáért? Miért, a Tied tán.?
--- Ha jól súg a szívem, akkor az enyém.
--- Jól súg. De felnőttél e hozzá?
--- Mé? Van nagy meg kicsi?
--- Mé van Isten? Ezt a kérdést olyan egyszerűen tette fel a vénséges, hogy az öregből kiszakadt egy nevetéssel egybeszőtt dicséret. .. elyde ravaszul dob Tatus…
--- Ejhde okos vagy… és mosolygott. Hagymás pálinka?
--- Ehe.. és már emelte is a seggét a hokedliről. ---akácosba ?
--- Mé van jobb hely? És elindultak kifelé.
Icanénnye átváltott engedelmesbe, és mán csomagolt is.
--- Ugye nem bántod fiam?
--- Sajnos bántja Ő magát nélkülem is. A mama meg úgy is megátkozta amikor innen mentünk haza.
--- Tudom. Maris ilyen volt. Gyógyított is néha, de ha átkozott az maga volt a pokol.
--- Engem is a Piri miatt.
--- Maris hülye volt néha.
--- Gonosz is tudott lenni.
--- Majd nyakon vertem volna. Ő tudta, hogy odaverek, ha kell.
Bandukoltak az akácos felé, mint apa és fia, bár egyiknek se lehetett a másik, és mégis a sors
lökött valamit, amit az ember dönt el hogy mire használ. Keserítőnek e vagy jutalomnak.
…” azért csak meg adta a sors..” hangulatban értek az akácoshoz.
A tegnapi vihar jól meg Csipkézte a leveleket, de ennek ellenére látszik rajtuk a megújulás,
a felfrissülés. Táltos beleszagolt a levegőbe és nagy vágyakozással sóhajtott… Valahol jázmin…
--- A kanyar mögül jön. Ott nyílik a jázmin.
--- ilyenkor.
--- mindig is ott volt és mindig is ekkor virágzott.
--- aha. Furcsázta a férfi… nálunk egy kicsit előbb.
--- Majd Icanénnyéd ad belőle teát. Ittá mán?
--- Ha keserűre ázik akkor csak hajnalban.
Le telepedtek s némán várták Icát. Késett. A két férfi egymásra nézett mintha meg is beszélték volna … agyal…
És tényleg Ica agyalt, kergette saját rémségeit. Még mindig féltette magát. Tudta hogy Táltos többre képes mint Sándor. Sándor az észt láttya e meg itt a szívet is, és ha megmutassa Sándornak hogy Ő a Horváték Icája milyen irigy akkor .. hát mi van akkor?..
Vigye a ládát és kész. Ők ketten a párjával meg élnek míg meg nem halnak.
--- Itt a vége fuss el véle.. szólalt meg Táltos a háta mögül, mire Ica úgy össze rezzent hogy sikkantva sípolta a ..jajistenemet…
--- Ne ijesztegess te gyerek. Mi a baj.
--- Siessen mert Sándorbá nincs jól.
Ica hagyott hátra mindent és rohant volna a párjához, ..ne hogy egyedül mennyen… Táltos
utána szólt nevetve… azé a pálinkát vigye, mer a torka fagyott le s azt felkék melegítni…
A vénasszony megértette hogy a bolongyát járattyák vele mert lelassúlt.
--- Jól van na fene a szájukba, csak elméláztam, meg öreg is vagyok.
--- Ha olyan öreg, akkó mért futkos az esze? … he? És kacsintott egyet Icanénnyére.
A kosarat felkapta és vitte a gerlecsontú vénasszony után. Az akácos előtt utolérte és a kezibe nyomta a megpakolt kosarat… Vigye… Ica belenézett a szemébe ennek a gyereknek és hát amit benne látott az maga volt a csoda. Jóságot látott benne.
--- Fiatal úr..szólalt meg a vénséges… hát nem tud segíteni egy hölgynek?
--- Hát láttya milyen erős.
--- az szent, meg nem is tűrné. Ugye angyalom? Évődött egy picinyt.
Soha nem szeretett volna megszégyenülni Sándor elött, hogy Ő nem bír valamit, hát hálás is volt a kölöknek a kosárért.
A hagymakarikát Táltos most jó sokáig a nyelvén hagyta, … marásig, csak azután öntötte rá a pálinkát, és akkor se nyelte le egyből. Had marjon, had tisztitsa ki a réseket is meg az orrát.
Megütötte egy pillanatra.
--- Ez új?
--- Bodza. Az nagyon ravasz. Aki ilyent iszik az átesik valahova, és gondolkozhat hogy: MI VAN?
--- Tényleg. Mintha belelógna a fejem a valamibe.
--- Akkor ülj le és lélegezz, de lassan. Amennyire beszívod, annyira fújd ki. Ha beszédülsz
akkor szelíden idézz fel valami szép emléket és pihenj.
--- Pihenjen a fene.
--- Isten is pihen néha.
--- Hogy- hogy? Meg állt a föld.?
--- Isten pihen te agyatlan, nem a föld.
--- Ha nincs a földben, akkor nincs is.
--- Eget nem akarsz hozzá?
--- Hajtogatva, zsebre hogy ne mozogjon.
--- és mé kell az a láda
--- nem kell, csak eljöttem érte.
--- Kihozzuk?
--- Azt akarja hogy ne lássam?
--- Te mit akarsz?
--- Száraz kolbászt.
--- Rádi bácsi nagyon szerette nagyanyád.
--- Hát a lánya volt, vagy nem?
--- Igaz. Azért verte Félegyházáig azt a némbert. Bántotta nagyanyád.
--- Somfa ostorral. …szólt közbe Icanénnye és felemelt ujjacskájával súlyt is adott a somfának.
--- Megérdemelte.. és kihúzta magát Táltos s úgy folytatta a lélegzést.
Kezdett szédülni. Ismerte ezt az érzést. … amikor már magasabb tudatállapotba kerülsz akkor idézd fel emlékeidben az élet fonalát… Igen, de mi az hogy életfonal?
--- Hát nem gubancolódik.
--- aha…szóval nem gatyamadzag.
--- ki tuggya………
--- akkó jó. És lélegzett tovább. Szédült. Egyre mélyebbre és mélyebbre ment. Szinte már át is zuhant saját magán. Szájában felidéződött a bodza illata, íze. Kezdi érezni érteni a bodza csodáját. …úszott egyre mélyebbre és beljebb…….

…mond mit érlel annak a sorsa….

Nem szeretem ezeket a sorokat. Gyűlölöm. És azt hiszem más sorokat sem szeretek, és más sorokat is gyűlölök. Mindent gyűlölök ami árulás. Legyen szó egy ember árulásáról vagy egy nép elárulásáról… az öreg hangja teli volt le fojtott indulattal. A tehetetlen düh ökölbe szorította a kezét.
--- Én meg nem szeretem amikor ilyen.
--- Milyen? Fordult Marika a konyhás nő felé. A szeme izzót a haragtól.
--- Hát ilyen félelmetes. Látná csak magát kívülről.
--- Az jó lenne, mert akkor már ketten lennénk és elnevette magát.
Böbe nyitott be és halkan kérdezte Marikát. ..--- Meg nyugodott már?
--- Gyere csak Böbe. Semmi baj. A választásokon csesztem fel az agyam.
--- Minek, úgysem változik semmi.
--- Igaz. És beleivott a kihűlt presszó kávéba. ..De akkor is bosszantó hogy gyávaságból választ ilyen hülyén a nép.
--- Ne politizáljon ember. Érkezett meg a vörösre festett vezető nő.
--- Gabika maga nem gyáva, csak mindig a hatalom térfelén van. Tehát nem érti.
--- Nem is vagyok gyáva. Húzta ki magát Gabriella. Én csak mindenki érdekeit tartom szem előtt.
--- Tuggyuk Gabika. Mondta olyan édes hangon az öreg, hogy csak az nem vette észre aki nem él hogy ez a teljes lehülyézéssel egyenlő.
--- Ugye nem gunyolódik?
--- Gabika nézzen a szemembe.
--- Na azé. Azzal kifordult a konyhából és fontoskodó sietős léptekkel eltűnt a…..
Böbe szájából csúszott ki az igazság. …Ez buta is, hülye is, és áruló …
Marika tálcára tette a vacsoraadagokat és a 4 kancsó kihűlt teát is elibük tólta.
--- Na vigyétek, és ne lázítson öreg.
--- Igaza van Marika. A paradicsomot véletlen a szatyorba tette. Ide adja?
A konyhás nő arca vörösre váltott. Lebukott már megint, így aztán vissza adta a hajléktalanok
paradicsomát. Böbe megsajnálta… van még a raktárban…biccentett a raktárajtó felé.
--- Gabika már betette a kocsijába. Válaszolta kámpicsorodott arcal.
--- ehe csillant fel viszont Böbéé.
Az öreg mosolygott. Tudta hogy Gabika lopott paradicsomainak egy része Marikához kerül, egy része hozzájuk repetának és a maradékot majd ehetetlenné nyomorgatja böbe.
--- Mi a baj a Fidesszel?
--- Nekem semmi. Nekem a választással van bajom. Nekem azzal van bajom hogy a szocik szemetek voltak és a nép nem merte öket időben pofán vágni ezért most választanak egy verőembert, aki meg félti annyira a hatalmát hogy gátlástalanul mindenkit fog verni aki nem dicséri őket. Olyan Kun Bélás buli. Aki nem velünk az ellenünk.
--- Nem értem, de biztos van benne valami.
--- Tudod a törvényeket olyan hatalmon lévő emberek hozzák, akiknek a lelke és tisztessége születésük pillanatában is megkérdőjelezhető. Ezt elnevezik jogrendnek. A jogrend nem az igazság. A jogrend akkor támogatja az igazság érvényre jutását ha a hatalom érdekeivel egybe esik. Ha nem akkor a jogrend az első. Olyan szűrő rendszerek vannak beépítve hogy a jogos
Igazsággal ne tudj az érvényesítés közelébe se kerülni.
--- Vagyis Tehetetlenségre vagyunk ítélve?
--- Igen Böbe. Arra.

A Tanítvány 4

----Az apád… ugrott a káromkodás kanyargós útvesztőjébe a vén ember, de ugyan abban a pillanatban felesége is elindított egy Ős asszonyi sivítás féleséget, ami valójában az iiiiinnye az Is… cifrázással indul… de mind két vénségnél gyorsabb, és erősebb volt az öreg ég, és olyat csattantott, és úgy megremegtette az eget és a földet, mintha a szomszédba vágta volna le az Isten önmagát káromló haragját. Megszeppenve néztek egymásra, és belefigyeltek a lassan elcsendesülő dörgésbe. A vénséges kun lassan, és halkan, mint egy teljes önmegadással a hangjában, széttárt remegő karokkal mondta ki az igazságot…--- ennél nagyobbat én sem tudok dörrenteni …
--- Az má szent igaz… suttogta az öreg „siheder” és érthetetlen okból megcsókolta a két
Öreg konok homlokát.
--- Te ez most vagy huncut, vagy meghibbant?
--- Hát persze hogy hibbant Sándor.
És a szarkalábak megsokasodtak ahogy a szemhéjak összeszorúltak, majd táncra keltek az apró kunszemek sarkaiban. Lomhán mozdult a levegő, és egy - két óriási cseppet hozott magával, valahonnan nagyon – nagyon magasról. Ahogy alá zuhantak, és elérték a földfelszínt borító homokot, mintha parányi kavicsok csapódtak volna be, és verte fel a pórt, teremtve piciny krátert, oszt el is tűntek … na kezdődik… gondolták, vagy tán mondták is, nem tudni.
Gondolat és kimondott szavak közt nem sok a különbség, a lényeg hogy szaporodtak a szép kövér cseppek, és erőre kapott a szél is. Születőben a vad zuhogás. Öregesen, játékosan visítozva menekültek a ház felé, az eső pedig részt vett a játékban, kergetőzött velük, fogócskázott, hajtotta a tornác felé ezt a három drágakőt.
Aztán már semmi sem porzott. Minden csak ivott, ivott a föld, ittak a fák a füvek.
A szomjúság emléke ösztökélt minden létezőt a heves .. inni… inni… inni
és a föld csak vedelt, és mohón nyelte a rengeteg vizet.
--- Igyál csak Nyanya. Bólogatott bíztatóan Sándor. …Igyál csak… és a föld hallgatott rá.
Az ég meg adta, adta és nem fukarkodott.
A két férfi egymásra nézett, arcukat marcangolta a szélroham odavágta nagy erejű permet. Élvezték. Élvezték, ahogy sűrűn arcukba csapódó esőtűk vékony vízerekben gördülnek és keresik az utat a nagy ránc vonulatokig mely mindkettőjük arcát behálózták,
és a vízáradatot elvezették a nyakukig.
Hunyorogtak. Ázott hunyorgásuk, egymásra majd befelé, oszt kifelé.
Talán a legtávolabbi pontot keresték , vagy a legközelebbit ahol végre találkozhatnának egymással ,önmagukkal , a mindenekkel. Az átjárót keresték, a teljes önátadás kapuját.
Icanénnye a hátuk mögül n ézte ezt a két Valakit… Ezek itt fognak hagyni… gondolta. Olyan nagyon eltudott menni az Ő Sándor-a is, de olya nagyon, oszt aztán semmit nem mond hogy mit látott vagy min törte a kobakját. Sokszor nagyon magányosnak érezte magát. Nem tehetett
ellene semmit. Hát tette a dolgát, etette az állatokat, mosta a ruhákat, és szerette Sándort.
Ennyi volt az élete. Semmije nem volt hát mindent oda adhatott. Semmije nem volt hát csak magát adhatta. A lelkét, a testét, a hitét, a csodálatát. Ez így volt helyes, és jó.
„…Bölcs öreg diófa alatt ülni és hallgatni a levelek suttogását…” nagyapja jutott az eszébe, amikor a diófákat ültették. ..”Majd elbújsz a nap elől és a lovad is elfér alatta. Majd meglásd”
Párja már fiatalon diófára hajadzott, és árnyékot is adott számára. Jó lenne ha táltoska nem lökné ki pont a végén. Megtehetné.
--- Már megint rágcsálsz Ica… recsegett be a vénember hangja.--- Te mindig a szívem árnyékában maradsz, csak tudd.
--- Hát ez az. Árnyékában és nem benne…
--- Ott nem is volt hely soha senkinek.
--- Hát soha nem szerettél senkit?
--- Soha. Senkit.
--- Az nagyon jó. Csatlakozott táltoska, és jót mosolygott. A vénember félre értette a mimikát
És fel is csattant.
--- Na magyarázd meg nagyokos. Mé nem jó ha szeretek valakit, he…
--- Most tanítcsamm ? he..
--- Ha még egyszer csúfolkodsz, megütlek, oszt megbüdösödsz…
--- A huzat majd elviszi … a kacagás megint kibuggyant, és a hozzá tett bűzfintor az öreget is
megkuncogtatta.
--- Azt a szagot biztos nem a. Tekintete komolyra váltott. --- Szóval?
--- Szóval. ..”szeretet nem szeretet egy. a lét hatalma” idézte magában mestere szavait, de a szavak mellé bekúsztak az öreg Kadzsüpa arcvonásai is. Tudott úgy nevetni hogy közben kifelé bömbölt, káromkodott, mint a veszett medve. Lelke mélyéről a szokásos anyai mondatok is vízhangzottak. Most ki is mondta azokat. „ Ha szeretsz becsapódsz, ha nem szeretsz rábaszol. Hagyd a sors elrendezi.”
--- Ennyi?
--- Bár mit teszel a szeretet nevében el csábulsz, és elveszíted a lényeget. Az élet tiszta
értékének észleléséhez szükséges érzékenységed. Egyedül a szándéknélküli létezésnek van
teremtő hatalma. Minden más csak kreáció, csinálmány, erőlködés, és sok hazugság.
Na mindegy, és legyintett.
--- Mit ennél?
--- nem tom..
--- akkor mit szarsz? … Csak kijössz magadból és lehúzód, és elviszi a víz? Húzta fel szemöldökét a vénség. --- Ez a létezés hatalma?
--- Hát nem hét az biztos.
--- Böllenkedj az apád…
--- A magaméva jobb lenne
--- Hallod Ica? „ ki dőtt a fa mandulástúl..” he he.
--- Nem volt még igazi asszonyom. Fintorodott egyet az ember.
--- Az pedig kell a kakasnak. De hát ha nincs, nincs. Tárta szét kezeit Sándor bácsi, és sajnálattal vette szemügyre a kölköt. … Ez nagyot csalódhatott bennük… de megfontolt lassúsággal csak annyit nyögött ki ami még senkinek nem sértő.
--- Abba bele lehet halni.
--- Inkább csak úgy nincs miért élni.
--- A vége ugyan az kisfiam. Csoszogott ki Icanénnye.
--- Csak annak láccik, és nevetett.
--- Na mennyünk befelé enni, oszt majd meg beszélitek amit kell.
Az egyenletesen zuhogó esőt már nem kergette meg egy szélroham se. Táltoska még vissza vissza fórdúlt, mint ha nem akarna megválni a víz zuhatagtól. A két vénség már bent csoszizott mire a férfit elengedte az eső látványa. …” most már egyedül is tud esni..”
A házban már régóta nem gyújtottak fényt. Minden porcikájuk ismert mindent. Számolás nélkül tudták hol az asztal a pad a szék a kenyér. Az öreg most mégis csak gyertyát gyújtott.
--- Na Öcskös. Ide süss. És az asztalra ejtett egy kitömött öreg tarisznyát…Tudod mi van
benne?.... Hát az életem Te gyerek. Az életem. Sőt.. emelte fel mutató úját.. Az életünk.
Bontogatni kezdte a csomagot. Reszketeg öreg keze nehezen találta a bog megoldásának helyes útját, de nem adta fel. Az utolsó csomót pedig mint ama nagy hadvezér az asztalon heverő öreg bicsakkal ketté szelte. …Ha most fényképeket kell néznem, akkor felkötöm magam… gondolta a jövevény de a vénséges vén rászólt.
---A kötél kint van e.
--- Bocsánat.
--- ehen.. Felolvassam vagy kisilabizálod? Azzal táltoska elé csapta, vagy pottyantotta az egész paksamétát.
--- Most?
--- Nem. Majd halálod után próbáld meg. Mérgelődött Sándor. … hát persze hogy most.
Majd Icanénnyéd etet közben. Táltos kényszeredetten vigyorgott az „etet közbentől” de látva a vén Sándorbá tekintetét visszahőkölt és belese kezdett a böllenkedésbe. Inkább leült és illedelmesen nagy figyelmet mímelve nekilátott a lapok forgatásának.
--- Ember ne jácc. Nézz, és láss, és olvass.
--- ühüm… és szemet szűkítve komolyabban vette a feladatot. Nehezen igazodott ki a betűkön. Cirkalmasak. Túl cifrák. Ismeretlen nyelvnek tűnik. Az öreg csak figyelte Maris kölkét, ahogy az arca egyre egyszerűbbé válik a látványtól. …megoldja. Biztos hogy megoldja… és elindult a tűzhely felé. Táltoska utána zsólt… csak egy cukrot kérek bele…
Ica néni sóhajtott egy nagyot, és feladta maradék reményét, hogy együtt ülnek az asztalhoz és pletyiznek egy keveset, mint ahogy az illik. ... Ezek most meg majd megint megfeledkeznek Róla... de megint tévedett. Sándor letette a kávét az asztalra és halkan odasétált Icához. Megsimogatta a fejét egész az álláig kúszott az öreg kéz. Ica állát felemelte annyira hogy egymás szemébe tudjanak nézni. Összehunyorogtak. Sándor a szoba felé biccentett és felsegítette az Ő Icáját. Icus boldog. Az első naptól boldog Sándorral, de most a legjobban.
Hát nem is szólalt meg. Minden olyan törékeny, amire nagyon kell ám vigyáznia az ember lányának. …” tegyük el magunkat holnapra..” és el is tették magukat. Közel a 100-hoz kézen fogva aludni? Icanénnye mosolyogva aludt el. Törékeny testmaradéka még mindig sugárzott a szerelemtől. Sándor pedig biztonsággal gázolt benne. Jól vannak így együtt.
Az eső apróbb szeműre váltott és inkább csak szitált, permetezett. A távoli morajlások végleg elhallgattak. A gyertyaláng mozdulatlanul állt mint őrszem, és vigyázta Táltoska kacskaringós útját a sorok között. Az ember bosszankodott hogy nem találja a ritmust, a dallamot, pedig a szöveg kezdi mutatni magát. Kénytelen volt rábízni magát a semmire. Belekapaszkodott és engedte hogy vigye, lebegtesse. Újból hallotta szíve dobogását. Mint a legősibb mantra, amely vezeti, és simítja, élete gubancos fonalát, ebben a nagy árnyéklabirintusban. … …Minden szónak, és az összes szótagnak megvan a saját rezgése. Ha engeded, a szívednek megmutatja, és akkor majd kibuggyan… Szerette ha a mester hangján hallja a megoldáshoz vezető útmutatást. Belül peregtek a szavak és Ő csak kapaszkodott a semmi szövétnekébe. Az ablakredőny leeresztve, és a viasz lassan elfogy a láng alatt. Nem baj, úgy is jön a hajnal. Néhány sugár már át is botlott a vizes réseken, felragyogtatva néhány ott maradt esőcseppet.
… egy, kettő… három… számolni kezdte a vízcsepp csillagokat. Hét ragyogó csillag. Pont úgy nézett ki mint a Göncölszekér. A hét Maha Risi … Figyelj a látókra gyermek… Azt teszem Mester… és elmerült a csillagok látványában. A gyertya teljesen kialudt. Elfogyott.
A Csillagok lassan alászálltak egyik redőnylécről a másikra, és kihunytak.
Halkan indult az ének. Halkan recsegve a torokból. Mire az utolsó csillagcsepp is alászállt már erő volt a hangban és megannyi doromb remegése, búgása megtöltötte a konyhát, és a szobát, az egész házban táncolt, búgott a szélvihar hangjának emléke.
… ooooooollllly szééééép az éélet, moooond mit meeeeeeeséljek óóóóóóó de fáááááááj
Láátoood a szíííííííívem egekiiiiig ééééééér feel ott repüüül a sas madááááár……..
Szinte egyszerre ébredtek a Vénségesek.
--- Na? Mit szósz? Kérdezte Sándor
--- Ez Ő?
--- Nem. Az Öreg Isten. Hü.. összekulcsolta kezeit és pislogott. ..Hát tényleg Ő az.
--- Micsoda?
--- Hallgass és csukd be a szemed Icus.
Deeee ffááááááááj a napsugááár. És áradt az ének és doromb és fuvola … zengett a himnusz.
Sándor szinte észrevétlen szivárgott a konyhába a ládáig és olyan halkan nyitotta fel öreg kopott fedelét mint ahogy Isten nyitja fel a gyermeki szíveket, nagy kesergések idején.
Szaporázott a pulzusa. Majd szét vetette az izgalom. A nyitott láda régi illata nyújtózott egy nagyot, és elindult emlékeket ébresztgetni a vénséges vén Sándorban. Nagyon, nagyon mély
hangon csatlakozott táltoska énekéhez. Oly oly valy valy olyoly haly…
Magát a Teremtőt el varázsolták volna úgy búgott zsongott minden. Ölbe vette Őket szívük legtitkosabb vágya és repítette innen és túl, a szétesés és újra születés felé.
Már ragyogott a nap mikor a férfiak abba hagyták az zengetést.