----Az apád… ugrott a káromkodás kanyargós útvesztőjébe a vén ember, de ugyan abban a pillanatban felesége is elindított egy Ős asszonyi sivítás féleséget, ami valójában az iiiiinnye az Is… cifrázással indul… de mind két vénségnél gyorsabb, és erősebb volt az öreg ég, és olyat csattantott, és úgy megremegtette az eget és a földet, mintha a szomszédba vágta volna le az Isten önmagát káromló haragját. Megszeppenve néztek egymásra, és belefigyeltek a lassan elcsendesülő dörgésbe. A vénséges kun lassan, és halkan, mint egy teljes önmegadással a hangjában, széttárt remegő karokkal mondta ki az igazságot…--- ennél nagyobbat én sem tudok dörrenteni …
--- Az má szent igaz… suttogta az öreg „siheder” és érthetetlen okból megcsókolta a két
Öreg konok homlokát.
--- Te ez most vagy huncut, vagy meghibbant?
--- Hát persze hogy hibbant Sándor.
És a szarkalábak megsokasodtak ahogy a szemhéjak összeszorúltak, majd táncra keltek az apró kunszemek sarkaiban. Lomhán mozdult a levegő, és egy - két óriási cseppet hozott magával, valahonnan nagyon – nagyon magasról. Ahogy alá zuhantak, és elérték a földfelszínt borító homokot, mintha parányi kavicsok csapódtak volna be, és verte fel a pórt, teremtve piciny krátert, oszt el is tűntek … na kezdődik… gondolták, vagy tán mondták is, nem tudni.
Gondolat és kimondott szavak közt nem sok a különbség, a lényeg hogy szaporodtak a szép kövér cseppek, és erőre kapott a szél is. Születőben a vad zuhogás. Öregesen, játékosan visítozva menekültek a ház felé, az eső pedig részt vett a játékban, kergetőzött velük, fogócskázott, hajtotta a tornác felé ezt a három drágakőt.
Aztán már semmi sem porzott. Minden csak ivott, ivott a föld, ittak a fák a füvek.
A szomjúság emléke ösztökélt minden létezőt a heves .. inni… inni… inni
és a föld csak vedelt, és mohón nyelte a rengeteg vizet.
--- Igyál csak Nyanya. Bólogatott bíztatóan Sándor. …Igyál csak… és a föld hallgatott rá.
Az ég meg adta, adta és nem fukarkodott.
A két férfi egymásra nézett, arcukat marcangolta a szélroham odavágta nagy erejű permet. Élvezték. Élvezték, ahogy sűrűn arcukba csapódó esőtűk vékony vízerekben gördülnek és keresik az utat a nagy ránc vonulatokig mely mindkettőjük arcát behálózták,
és a vízáradatot elvezették a nyakukig.
Hunyorogtak. Ázott hunyorgásuk, egymásra majd befelé, oszt kifelé.
Talán a legtávolabbi pontot keresték , vagy a legközelebbit ahol végre találkozhatnának egymással ,önmagukkal , a mindenekkel. Az átjárót keresték, a teljes önátadás kapuját.
Icanénnye a hátuk mögül n ézte ezt a két Valakit… Ezek itt fognak hagyni… gondolta. Olyan nagyon eltudott menni az Ő Sándor-a is, de olya nagyon, oszt aztán semmit nem mond hogy mit látott vagy min törte a kobakját. Sokszor nagyon magányosnak érezte magát. Nem tehetett
ellene semmit. Hát tette a dolgát, etette az állatokat, mosta a ruhákat, és szerette Sándort.
Ennyi volt az élete. Semmije nem volt hát mindent oda adhatott. Semmije nem volt hát csak magát adhatta. A lelkét, a testét, a hitét, a csodálatát. Ez így volt helyes, és jó.
„…Bölcs öreg diófa alatt ülni és hallgatni a levelek suttogását…” nagyapja jutott az eszébe, amikor a diófákat ültették. ..”Majd elbújsz a nap elől és a lovad is elfér alatta. Majd meglásd”
Párja már fiatalon diófára hajadzott, és árnyékot is adott számára. Jó lenne ha táltoska nem lökné ki pont a végén. Megtehetné.
--- Már megint rágcsálsz Ica… recsegett be a vénember hangja.--- Te mindig a szívem árnyékában maradsz, csak tudd.
--- Hát ez az. Árnyékában és nem benne…
--- Ott nem is volt hely soha senkinek.
--- Hát soha nem szerettél senkit?
--- Soha. Senkit.
--- Az nagyon jó. Csatlakozott táltoska, és jót mosolygott. A vénember félre értette a mimikát
És fel is csattant.
--- Na magyarázd meg nagyokos. Mé nem jó ha szeretek valakit, he…
--- Most tanítcsamm ? he..
--- Ha még egyszer csúfolkodsz, megütlek, oszt megbüdösödsz…
--- A huzat majd elviszi … a kacagás megint kibuggyant, és a hozzá tett bűzfintor az öreget is
megkuncogtatta.
--- Azt a szagot biztos nem a. Tekintete komolyra váltott. --- Szóval?
--- Szóval. ..”szeretet nem szeretet egy. a lét hatalma” idézte magában mestere szavait, de a szavak mellé bekúsztak az öreg Kadzsüpa arcvonásai is. Tudott úgy nevetni hogy közben kifelé bömbölt, káromkodott, mint a veszett medve. Lelke mélyéről a szokásos anyai mondatok is vízhangzottak. Most ki is mondta azokat. „ Ha szeretsz becsapódsz, ha nem szeretsz rábaszol. Hagyd a sors elrendezi.”
--- Ennyi?
--- Bár mit teszel a szeretet nevében el csábulsz, és elveszíted a lényeget. Az élet tiszta
értékének észleléséhez szükséges érzékenységed. Egyedül a szándéknélküli létezésnek van
teremtő hatalma. Minden más csak kreáció, csinálmány, erőlködés, és sok hazugság.
Na mindegy, és legyintett.
--- Mit ennél?
--- nem tom..
--- akkor mit szarsz? … Csak kijössz magadból és lehúzód, és elviszi a víz? Húzta fel szemöldökét a vénség. --- Ez a létezés hatalma?
--- Hát nem hét az biztos.
--- Böllenkedj az apád…
--- A magaméva jobb lenne
--- Hallod Ica? „ ki dőtt a fa mandulástúl..” he he.
--- Nem volt még igazi asszonyom. Fintorodott egyet az ember.
--- Az pedig kell a kakasnak. De hát ha nincs, nincs. Tárta szét kezeit Sándor bácsi, és sajnálattal vette szemügyre a kölköt. … Ez nagyot csalódhatott bennük… de megfontolt lassúsággal csak annyit nyögött ki ami még senkinek nem sértő.
--- Abba bele lehet halni.
--- Inkább csak úgy nincs miért élni.
--- A vége ugyan az kisfiam. Csoszogott ki Icanénnye.
--- Csak annak láccik, és nevetett.
--- Na mennyünk befelé enni, oszt majd meg beszélitek amit kell.
Az egyenletesen zuhogó esőt már nem kergette meg egy szélroham se. Táltoska még vissza vissza fórdúlt, mint ha nem akarna megválni a víz zuhatagtól. A két vénség már bent csoszizott mire a férfit elengedte az eső látványa. …” most már egyedül is tud esni..”
A házban már régóta nem gyújtottak fényt. Minden porcikájuk ismert mindent. Számolás nélkül tudták hol az asztal a pad a szék a kenyér. Az öreg most mégis csak gyertyát gyújtott.
--- Na Öcskös. Ide süss. És az asztalra ejtett egy kitömött öreg tarisznyát…Tudod mi van
benne?.... Hát az életem Te gyerek. Az életem. Sőt.. emelte fel mutató úját.. Az életünk.
Bontogatni kezdte a csomagot. Reszketeg öreg keze nehezen találta a bog megoldásának helyes útját, de nem adta fel. Az utolsó csomót pedig mint ama nagy hadvezér az asztalon heverő öreg bicsakkal ketté szelte. …Ha most fényképeket kell néznem, akkor felkötöm magam… gondolta a jövevény de a vénséges vén rászólt.
---A kötél kint van e.
--- Bocsánat.
--- ehen.. Felolvassam vagy kisilabizálod? Azzal táltoska elé csapta, vagy pottyantotta az egész paksamétát.
--- Most?
--- Nem. Majd halálod után próbáld meg. Mérgelődött Sándor. … hát persze hogy most.
Majd Icanénnyéd etet közben. Táltos kényszeredetten vigyorgott az „etet közbentől” de látva a vén Sándorbá tekintetét visszahőkölt és belese kezdett a böllenkedésbe. Inkább leült és illedelmesen nagy figyelmet mímelve nekilátott a lapok forgatásának.
--- Ember ne jácc. Nézz, és láss, és olvass.
--- ühüm… és szemet szűkítve komolyabban vette a feladatot. Nehezen igazodott ki a betűkön. Cirkalmasak. Túl cifrák. Ismeretlen nyelvnek tűnik. Az öreg csak figyelte Maris kölkét, ahogy az arca egyre egyszerűbbé válik a látványtól. …megoldja. Biztos hogy megoldja… és elindult a tűzhely felé. Táltoska utána zsólt… csak egy cukrot kérek bele…
Ica néni sóhajtott egy nagyot, és feladta maradék reményét, hogy együtt ülnek az asztalhoz és pletyiznek egy keveset, mint ahogy az illik. ... Ezek most meg majd megint megfeledkeznek Róla... de megint tévedett. Sándor letette a kávét az asztalra és halkan odasétált Icához. Megsimogatta a fejét egész az álláig kúszott az öreg kéz. Ica állát felemelte annyira hogy egymás szemébe tudjanak nézni. Összehunyorogtak. Sándor a szoba felé biccentett és felsegítette az Ő Icáját. Icus boldog. Az első naptól boldog Sándorral, de most a legjobban.
Hát nem is szólalt meg. Minden olyan törékeny, amire nagyon kell ám vigyáznia az ember lányának. …” tegyük el magunkat holnapra..” és el is tették magukat. Közel a 100-hoz kézen fogva aludni? Icanénnye mosolyogva aludt el. Törékeny testmaradéka még mindig sugárzott a szerelemtől. Sándor pedig biztonsággal gázolt benne. Jól vannak így együtt.
Az eső apróbb szeműre váltott és inkább csak szitált, permetezett. A távoli morajlások végleg elhallgattak. A gyertyaláng mozdulatlanul állt mint őrszem, és vigyázta Táltoska kacskaringós útját a sorok között. Az ember bosszankodott hogy nem találja a ritmust, a dallamot, pedig a szöveg kezdi mutatni magát. Kénytelen volt rábízni magát a semmire. Belekapaszkodott és engedte hogy vigye, lebegtesse. Újból hallotta szíve dobogását. Mint a legősibb mantra, amely vezeti, és simítja, élete gubancos fonalát, ebben a nagy árnyéklabirintusban. … …Minden szónak, és az összes szótagnak megvan a saját rezgése. Ha engeded, a szívednek megmutatja, és akkor majd kibuggyan… Szerette ha a mester hangján hallja a megoldáshoz vezető útmutatást. Belül peregtek a szavak és Ő csak kapaszkodott a semmi szövétnekébe. Az ablakredőny leeresztve, és a viasz lassan elfogy a láng alatt. Nem baj, úgy is jön a hajnal. Néhány sugár már át is botlott a vizes réseken, felragyogtatva néhány ott maradt esőcseppet.
… egy, kettő… három… számolni kezdte a vízcsepp csillagokat. Hét ragyogó csillag. Pont úgy nézett ki mint a Göncölszekér. A hét Maha Risi … Figyelj a látókra gyermek… Azt teszem Mester… és elmerült a csillagok látványában. A gyertya teljesen kialudt. Elfogyott.
A Csillagok lassan alászálltak egyik redőnylécről a másikra, és kihunytak.
Halkan indult az ének. Halkan recsegve a torokból. Mire az utolsó csillagcsepp is alászállt már erő volt a hangban és megannyi doromb remegése, búgása megtöltötte a konyhát, és a szobát, az egész házban táncolt, búgott a szélvihar hangjának emléke.
… ooooooollllly szééééép az éélet, moooond mit meeeeeeeséljek óóóóóóó de fáááááááj
Láátoood a szíííííííívem egekiiiiig ééééééér feel ott repüüül a sas madááááár……..
Szinte egyszerre ébredtek a Vénségesek.
--- Na? Mit szósz? Kérdezte Sándor
--- Ez Ő?
--- Nem. Az Öreg Isten. Hü.. összekulcsolta kezeit és pislogott. ..Hát tényleg Ő az.
--- Micsoda?
--- Hallgass és csukd be a szemed Icus.
Deeee ffááááááááj a napsugááár. És áradt az ének és doromb és fuvola … zengett a himnusz.
Sándor szinte észrevétlen szivárgott a konyhába a ládáig és olyan halkan nyitotta fel öreg kopott fedelét mint ahogy Isten nyitja fel a gyermeki szíveket, nagy kesergések idején.
Szaporázott a pulzusa. Majd szét vetette az izgalom. A nyitott láda régi illata nyújtózott egy nagyot, és elindult emlékeket ébresztgetni a vénséges vén Sándorban. Nagyon, nagyon mély
hangon csatlakozott táltoska énekéhez. Oly oly valy valy olyoly haly…
Magát a Teremtőt el varázsolták volna úgy búgott zsongott minden. Ölbe vette Őket szívük legtitkosabb vágya és repítette innen és túl, a szétesés és újra születés felé.
Már ragyogott a nap mikor a férfiak abba hagyták az zengetést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése