Isten Irgalma, vezetők mocska

-Jó lenne tán abba hagyni a visszaélést.csapott az asztalra Lacika.
- Naaa. hangzott szinte egyszerre a banda szájából..Lacikaaa, mi van?
- Elegem van.vágta ki élesen a hajléktalan banda felé.
- De miből? Lackóóó? mibőől?
- ..hogy mindig mindenki mindenkit kihasznál,mindig mindenki vissza él valamivel.
- Beszélj értelmesen. és most Böbe vágott egy nagyot az asztalra,de olyaan nagyot
mint annak idelyén amikor lecsapta a Gyivis nőcit.Meg is lett a hatása. Lacika beszélt és csak beszélt. Úgy tünt mintha össze vissza lenne,de nem. Az öreg nagyokat nevetett. Élvezte hogy még mindig található tisztaszívű ember ezen a földön, tehát nem kell elpusztítani sem gyurcsányt sem demszkit sem ezt a kis orbánt. Senkit csak a konyhás MARIKÁT.
-

Álmok a rácsárnyyékában

Kmetty utcai emlék.

Ordított
és fuldoklott a csend
Párna harapta vinnyogás
résnyire nyitottan
amint pereg száradt szájperemén
karcos cserép a kiszáradt vágy.
és a gyomor sem csikordul
és nincs öl, mely adna nyugalmat

-Az esték olyan szépek.Vagy nem?
-Kinek Te állat?
-ne beszélj csúnyán te kötsög
-Gyerekek. nyugi...és újbol csend lett.Ma sem volt zacskó és más sem. Mindenki rágcsálta amit sikerült ellopni a vacsirol.Meleg van és minden szépnek tűnik.
Néhány öregedő intis lány és intis fiú heverészik a füvön.
- Ha énekelnél öreg akkór lehet hogy megusszuk ezt a napot is veszekedés nélkül. mondta halkan Böbe.
-AAz joo lenee ...szuszogta dadi Pepi
- ühüm...
Az öreg rágyujtott és belebambult a sötétbe....a harmadik slukk után elkezdett búgni zizegni zöngeni a levegő óózzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzúúúúúúúúúúúú ssssssssiiiiiii
Éneklés közben nézte amint mindenki szép lassan a rácsok felé fordul álmában.
hát ráerősített, és segítségűl hívta a hegyek emlékét az idők kezdetétől,amitől a hangja csak hangá változott és befurakodott,át itatott minden porcikát.
A szemek résnyire meg meg nyíltak és rögzitetteék hogy ott van a rács, a biztonság.
-Hát csak ennyi kell? tette fel a kérdést az öreg ...Igen. csak ennyi kell. súgta a választ az Isten.

A Segéd 14

A segéd 14.

--- Tényleg mikor is változott meg az életem? Viszhangzott a kérdés a lelkében, és ahogy egyre mélyebbre merült gondolataiban az asszony. úgy húzódott vissza és lassultak le és váltak láthatatlanná mozdulatai. Végül szoborrá merevedett a pillanat is. A tésztagyúrás abba maradt. Minden erő és energia befelé összpontosult. Mintha valami nagy sziklagátat kéne elmozdítani, szétrobbantani hogy megmozdulhasson az emlék folyam.
A három férfi, ha a fiút is annak tekintjük,a /két férfi annak tartotta/ Egymásra néztek ,aztán lassan az asszonyra. Látták hogy emlékezik, vagy legalább is elindult azon az ösvényen mely elvezet az emlékek gyökeréhez. A belső nagy változások kezdőpontjához.
Átszakadt a gát,…. és a szobában egyre teltebb lett a levegő…olyan mintha melegebbé és ,egyre forróbbá válna minden tárgy is . Pedig nem történt semmi más csak az emlékeket elzáró gát megrepedt és a legördülő kövek ,kavicsok utat engedtek a szenvedéllyel átitatott
emlék áradatnak. Mosolygott,de a lába rogyadozott. A fiú már mozdult,hogy elkapja ezt a kedves öregasszonyt aki süt főz mos és takarít rájuk,és nagy út után várja őket. Az öreg ember
villanó tekintettel leállította meg a mozdulatot. A fiú felvont kérdő vállakkal suttogta kérdezte.
- Mivan.?
- Nyugi .. tátogott hang nélkül az öreg táltos. Viszont hangosan (jó hangosan) böllenkedve szólt régi barátjához.
- Na hoggyis vót az nyanya? Gyerünk –gyerünk mert leolvad rólunk a gatya.
- Mindjárt jóember. És tündöklő szemmel nézett erre a három fiúra,férfira vagy mire.
Szerette Őket. Nagyon nagyon szerette magukat. Muszáj összeszednie magát. Hát a jól bevált
szerepbe kezdett. Úgy tett mintha valami nagyon titkosat és fontosat szeretne mondani, és amíg rendet nem tesz addig úgysem mond semmit , persze belül vigyorgott,hisz tudta hogy az öreget ezzel tudja a legjobban bosszantani. Bosszankodott is .Már rágta a szája szélét, és morzsolgatta arcán a szőrt. Tisztában volt azzal hogy ezt az időhúzást a NYANYÁ- ért kapja. Az öregasszony a szeme sarkából figyelte őket és komótosan megigazította a ruháját. Várta az öreg felcsattanását és akkor Ő megint egy picit duzzoghat és akkor majd az öreg udvarol Ő kéreti magát és az öreg majd ígér, fűt, meg fát, meg mindent,...és …és Ő majd….
Nem Így történt. Erre senki sem számított. A fiú átlátva a helyzetet olyan szomorú , kidobott bánatos arcot vágott,és mint egy rongy marionett lógó vállal elindult kifelé a házból,hogy az asszony szíve ott szakadt meg. Az Emberé is . Az öreg táltos nem kapott levegőt, pedig tudta hogy játszik a fiú,de akkor is honnan a fenéből tudja az elesettek és a nyomorultak gesztus rendszerét. Ez vagy átélte vagy az Isten súg neki, vagy ,vagy mindent érez ez a kölök. A lényeg hogy még Őt is betudta kapcsolni az Ő kérges lelkét. Ez valójában megdöbbentette.
- Jól van. Maradj nyugton, fene a szád... és a TE BOHOC -ot már nevetve mondta.
A fiú meg állt, lassan felemelte a földet bámuló tekintetét és kitört belőle a fuldokló röhögés
Mindannyian nevettek.
- Tudod kinek a szívével jácc Te mocsok. Mondta duzzogó hangon az Ember, de kuncogott még.
Mire kinevették magukat az asszony már megterített. Leültek eszegetni. A meleg-érzet nem szűnt meg ,sőt még egy picinyt erősödött is,és körbefonta a négy embert. Fél árbocra ereszkedett szemmel komótosan ettek. Már nem sürgették az öregasszonyt. Bele simultak
a kellemes biztonságot adó lelki hőkatlan melegébe .
Nyanya nyugodt hangon kezdett bele a régi elásott történetbe.
Engedte hogy a kővé dermedt emlékek felpuhuljanak összeálljanak és hömpölygő áradattá válva törjön a felszínre. Az öregasszony tudta, hogy most már képtelenség visszatartani az áradatot. Azt is tudta hogy ez az utolsó emlék hullám. Még lelassulhat, megszelídülhet ,de már megállíthatatlan. Hát had jöjjön.
A szemét végül teljesen behunyta és átadta magát a képeknek, amelyek csetlettek
botlottak, a szemhéjára feldobott vásznon. Ahogy kisimult és ránctalanabbul ráfeszült a szemhéj falára, úgy a képek is egyre, árnyaltabban és ránctalanabbul öltöttek testet és váltak valóság folyammá.
- Már vagy nagyon.. ,nagyon…- nagyon… régen, legalább olyan nagyon-nagyon-nagyon régen ,hogy épen fiatalnak és halhatatlannak érzi magát az ember lánya. Olyan nagyon régen volt . (nyomta meg a hangsúlyt az öregasszony)- és mert szépnek, és hallhatatlannak képzeli önmagát ,hát kínálja testét és lelkét. Csábit és csábul ,hogy megszerezzen magának olyan dolgokat, amelyek értékével nincs is tisztában. Van ami annyit sem ér mint a lukas fitty és a gyémántot eldobja mint üvegszilánk. Csak önmaga „értékével „ van tisztában.
- Fiatalon még buta az ember…. Mondta mint egy önmagának, lelassult beszéddel és keserű mosollyal hozzá tette- később sem sokkal okosabb. Na mindegy. A lényeg hogy dögösnek tartottak, és én éltem is vele.
Tán szívtelenül, de az is lehet hogy csak könyörtelen voltam. Nem azért mert nem tudtam volna szeretni , dehogy nem…Csak éppen nem tartottam senkit sem méltónak arra hogy ezt megkapja Tőlem. És nem is akartam szeretni.
- Félt mi? Kérdezte a fiú.
- Nem. Legalább is akkor azt hittem hogy nem félek. Persze féltem. Igazad van.
és visszahunyta a szemét és folytatta……..
- Egy alkalommal kint ültem a parkban és fáradtan bambultam a semmit amikor arra jött egy fura szerzet. Ember volt az biztos. Erős , széles vállú szakállas ember. Olyas féle mint a mi táltos öregünk, csak sokkal erősebb és egyértelműbb.
Ahogy rám parancsolt, azzal a mély dörgő hangjával ,majdnem le estem a padrol
amin ültem.
- Menj haza és végre legyél boldog. Elég a pazarlásból…. és ezzel sarkon fordult. Ott
hagyott. Én csak néztem hátulról azokat a széles vállakat és azt gondoltam :BOLOND
ez az ember. Lassan sétáltam haza. Permetezett a levegő… úgy mint ha ködpára lenne,
de nem olyan ritkásan, hanem az eső szitánál valamivel gyengébben. A lényeg hogy
frissé tette az embert belül is kívül is. Az út fénylett mint elszórt apró tükörlemezek, amelyek nem mutatnak egységes képet , de a részletek felvillanásaiból összerakódik valamiféle egységérzet.
- Ezt szépen mondta. Nagyon szépen. Szólt közbe az ember.
- Igen.. kontrázott az öreg. Már láttam is amikor a jégről el fúúvódik a hó és csak úgy
csillog mint a mindenség.
A szemüket mindvégig csukva tartották. Moziztak, és engedték hogy a mesélő NŐ hangja
ölbe vegye őket és repítse el oda ahova szívük iránytűje mutatja az utat. Az öreg bestia tudta
és lelki szemeivel látta is a három férfi gyerektekintetét és gyermekarcát kicsurranó nyállal.
A valóságban hiába csordult a gyermeki nyál , a fagyok által kiszáradt bőr azonnal felszítta
mint a repedezett föld.
- Így is értem haza… ilyen egységérzetben, vagy miben. Friss voltam, oly annyira friss
hogy neki láttam átalakítani és kitakarítani az otthonom. Akkor nem is tűnt fel hogy
mit is csinálok,de most innen nézve…hm .. különös. és egy picinyt felrántotta a vállait. Párnappal később összefutottam egy fura fickóval aki annyira elzárkózott tőlem hogy az elképesztő. Tudtam hogy tetszem neki de semmi jelét nem adta.
Kedves volt. Figyelmes. Elképesztő egy srác.
Néha eljárt vacsorázni. Egyedül. Nem akartam elhinni, de tényleg egyedül járt enni.
Csak egyszer mentem utána. SOHA TÖBBÉ. Én nem akartam azt a szomorú arcot még egyszer látni. Olyan fáradt és meg gyötört volt abban az éjjeli kis kifőzdében. Pedig látszott hogy mindenki szereti és hogy felváltva ülnek az asztalához emberek, és beszélgetnek. Amikor az asztalánál ülnek mindig mosolygott. Amikor felálltak , kisimult és meg könnyebbült arccal továbbmentek, Ő ott maradt, és máris megjelent az arcán az a bitang fájdalmas szomorúság. Olyan bánatot akkor láttam életemben először.
Mintha leakarnám másolni,mintha átakarnám venni a szomort arról a csodálatos férfi arcról … közben az asszony arca egyre fájdalmasabbá kezdett válni. Szerencsére mindenki csukva tartotta a szemét. Mert Nyanya szeme csak picinyke rést engedett, hogy kigördüljön, és felszívódjon egy csepp az áradatból, de fényt be nem engedett.
- Boldoggá teszem . gondoltam. - Ha többre nem is de legalább egy éjszakára. A hazafelé vezető úton már félelem nélkül való voltam. Meg is lepődtem. Senki nem zaklatott, nem tettek ajánlatot, sőt kikerültek. Otthon,ha egy olyan helyet lehet egyáltalán otthonnak nevezni,többször megfürödtem,fogat mostam,és kidobtam minden kölnim. Vártam. Életemben először vártam valakit. Nem akartam semmit. Tőle semmit. Adni akartam. Ha van még bennem jóság és tisztaság, akkor azt mind oda adni ,rázúdítani. Kezdtem érezni valamit… már tudom hogy a fájdalom kezdete
volt.
- Mikor megérkezett felriadtam—Bocsi de elaludtam. Megakartalak várni. Ő pedig mosolygott és megérintett,-nyugííí ………..
Néhány hét múlva tudtam hogy Babám, Babánk lesz.
Izgultam és vártam. Vártam és izgultam.
Nőtt a hasam és a boldogság mellett úgy éreztem hogy változok.
Mintha kezdeném jobban érteni a világot. Az én férfim szép lassan kiúszott az életemből.

Halvány viaszkönny
Ölbe gördülőn
holdsápadt arcod
érzelmek panoptikuma
csobbanó kőhullámai a múltnak



Látszott az asszonyon hogy ott van valahol a múltban és szíve teljes melegével életre kelti. Szinte láthatóvá vált a szemhéjak mögött a Nyanya múltja, sőt azt is ahogy kilép a jelenből ,hogy birtokba vegye önmagát.
- Ne folytassa. Suttogta a fiú. Az asszony már nem hallotta Már nem volt közöttük. Igazából már egyikük sem volt ott. Elmentek ,átlényegültek. Mire a falusiak betörtek a házba, már csak a testük emlékét találhatta a gyáva tömeg.
Még egy jó ideig lehetett látni a faluból kivezető utakon azt a finom hó fúvás szerű örvényléseket melyet annak idején, már nem tudni mikor egy fiú kavart valami szánkóval,
vagy mivel.

Korhad a gerenda
Mit a szú száz évig rágott
Kikezdett ócska asztal min
egy sértetlen Vénusz
kihűlten nézi a lángot.
Táncol a láng, nyelvet ölt
árnyékot vetít a házra
itt már senki sem élő,csak a holt
ki éjjel megcsókolja a házat.

Az állami gondozottak destruktivitásának predesztináltsága

1910-ben Magyarországon minden harmadik gyermek,a kor szóhasználatával élve Zabi gyerekkéntjött a világra. Egy részük lelencbe kerül,másokat örökbe adnak,és megint másokat cselédnek nevelő szülőkhöz. Az hogy a titokban szülésnek voltak emberséges központjai ,mint példáúl Máriabesnyö, attól még az árulás árulás marad.
A háborúk, és forradalmak után ,melyek szintén megteremtették azon okokat melyek anya, illetve családvesztést eredményeznek,két nagy csoport alakúl ki,nevezetesen
1, szülőktől eredő
2, társadalmi ,politikai eredetű.
Tehát Állami gondozásba az ember különböző okok miatt kerül ,és más más életkorban.
a sérüléseik karaktere és karakter mélysége éppen ezért változó.És ezek határozzák meg a környezetnek adott immunválaszok dinamikáját. Az evoluciós alkalmazkodási immunválasz három fő csoportból áll.
1, támadj
2, menekülj
3, viseld el.
Ha ezen válaszadási gesztusok időtartalma természetellenesen elhúzódik akkor az eredeti négydimenziós immunválasz térkép alapkaraktere megváltozik,és megmásithatatlan fiziológiás lenyomatot hagy a fehérje szintézis periódusában, melyhez stresszes tudatállapot tartozik.
Mi is az a négy dimenziós immunválasz.Röviden.
a, szomatikus
b, pszichoszomatikus
c, pszichikus
d, viselkedés
A familiára jellemző eredeti immunválasz készség a dermikus korszakban határozódik meg, mint alap karakter,és csak akkor stabilizálódik ha a genetikai territórium támogatását megkapja.
Mivel az alkalmazkodási folyamat egymásra épülő és egymásból következő két nagy hullámnak határozható meg. Úgy mint magzati alkalmazkodás
Valamint a születés utáni tanulás és alkalmazkodás
Az összehangoltsága elengedhetetlen.
Viszont az alapkarakter alkalmazkodási készsége torzulhat már a pre és perinatális korszakban is, amire a későbbiekben még vissza térek.
Ha a születést tekinthetem mint null pont,akkor minden történés egyben első manifeszt történés ,és a születéstől való idő távolság határozza meg ujrajátszási kényszer periódusát, vagyis a predesztináció alapjává,vagy megerősitöjévé válik.
Mindebből következik hogy azok a csecsemők akiknek születése nem kívánatos és csecsemő otthonokba kerülnek , a kezdeti pszichéstér lessz a jellemző, már az első pillanatokban evoluciós konfliktus alakul ki.
Miből is áll ez a konfliktus?
A magzati lét és fejlődés galaktikus tudatban történik,ahol minden enzim azt suttogja élj, fejlődj, teljeseggy be és ezért nem kell tenned semmit... Kivétel a szülőtől jövö magzati megtámadtatás esetén....születés után viszont pont az ellenkező információ jelenik meg...ne legyél, tünj el az életemből.
Ezt a konfliktust nehezen viselik a csecsemő otthonosok és megtorpannak a fejlődésben Kezdeti sirásuk elhalkul, kapaszkodó reflexük kielégületlen, nincs kivel kommunikálni, nincs miért és kihez sirniuk. A dadusok , gondozók folyamatosan változnak, és állandósúl
a tárgyvesztési szorongás. Apatikussá válnak,fejletlenné.A megküzdési stratégia hiányos és gyenge.Mondhatnánk úgy is :hogy ők a VÉLETLEN ÉLETBEN MARADOTTAK. Ady ezt úgy fogalmazza meg,hogy :Aki bekerűlt a lelencházba ,nem fog hegyibeszédet tartani.
Pedig szándékukban áll,de a szégyen hogy csak véletlen életben maradottak, dacos gyengévé
Kényszeres-kudarc függővé teszi Őket.
Mint az elején már említettem,intézetbe ,állami gondozásba különbözö életkorba kerülnek a gyermekek aminek következménye hogy személyiség fejlődésük ott reked meg ahol érte
az árulási trauma. Maga a rendszer azt sugalja hogy”senki vagy”és nem is lessz belőled valami...”Mit akarsz ,hisz eldobott az anyád.”.Tehát a gyermekben folyamatosan a feleslegesség érzése táplálódik. És ha ennek következményeit tisztességgel megvizsgáljuk , akkór érthetőbbé válik a gyakoribb szuicid késztetés, a statisztikai mutatókat jóval meghaladva .De a valóság elfedése az intézmény ,sőt a társadalom érdeke.
Éppen ezért az erőszak, a nemi erőszak , akár egymás közt,akár a nevelő által elkövetettek rejtve maradnak.
Panaszkodási lehetőségük szűkös ,éppen ezért hatékony védelmet nem is kaphatnak.
Ebből következően maga a társadalom értékeit képviselő nevelő és intézmény hiteltelenné, és árulóvá válik.Sőt maga az egész társadalom ,ahová be kéne illeszkedniük áruló és cserben
hagyó. Az Ágés tudatában kialakul a halmozott ÁRULÁS! érzése. Okkal,jognélkűl.
Az árulás cselekményének kihangsúlyozása azért lényeges ,mert azok a gyerekek akik emiatt kerülnek intézetbe, árulás függővé válnak. Az árulás ,akár mások elárulása, akár önmaguk elárultatása, vagy önmaguk elárulása ,érzelmi létszükséglet. Hiszen ez az első információ az életükben.(már mint a csecsemő otthonosoknak)
Ez újrajátszási kényszerük alapja, vagyis kialakúl a destruktív párválasztási predesztináció.
Sajnos képtelen más ösztönválasztásra !
Természetesen kihangsulyozható még a kudarc függés,de belátható hogy az is az árulás körébe tartozik.
Az nyilvánvaló hogy az időben történő helyes támogató kommunikálás elengedhetetlen eszköz lehet az előbb emlitett sérülések szelidítésére, hisz mindannyian kommunikációs bázisok vagyunk,amely a saját fejlődésünkön túl környezetünk fejlődését is kell hogy szolgálja.De az öncélú gondoskodás életképtelenné teszi az amúgy is megküzdési stratégiájában gyenge emberkét.
Most egy két esetet villantanék fel.
Bözse lány hármas ikerszülés.mamának két melle van Bözsének nem jut Csecsemő otthon
Verset ír,szaval,győz. Ahogy nyiladozik az értelme egyre inkább kialakul a felismerés „nincs rám szükség” többszörös öngyilkossági kisérlet.most 26 éves leszázalékolt gondozott.
Ibike lány, születése a hóban történik,a mentősök megtalálják, csecsemő otthon, anorexiás
34kg többszőr eléri ez álomhatárt.30 éves. 6 éve nyugdijas.
Fecóka születésikörülmény ,anyuka részegen hozza a világra. csecsemő otthon,17 év szipo. Szipusan nemz egy gyermeket.36 éves intézmény függő.kukázik.3 éve abba hagyta a sziput.
Katóka ,erdőben születik,születésekor esik az eső.Születés után 2 órával kirándulók kutyái
találták meg.Az anya a köldökzsinort elharapta.42 éves ,caotikus személyiség,intézmény függő 19 éve nyugdijas. Tüdőrák 2005-ben elviszi.
Jocóka. Születés után egyből csecsemő otthon.fejletlen.Mindent elkövet hogy győzzön.
Biológus. Brüsszelben kutató.két nyelven beszél.Haza jön. Az egyetem menzájárol a professzór felállítja és kizavarja.Ma magyarországon kitilthatnak származása miatt egy embert.Rákkutatási programot tervez.
Intisen öltözködik ezért minden honnan elzavarják.Most tanit.Egy hete ujból az utcán lakik.
Minusz 17 fokban hemodinamikát kutat az utcán.
Ezek csak éppen hogy villanások.De kérem a tisztelt halgatóságot,gondoljanak csak bele
hogy napjainkban 34 ezer állami gondozott gyerek van,évente 11 ezer gyermek kerül ki az intézményekből és ha az 1910 es adatba gondolunk bele,akkor ma magyarországon eléggé
sok család érintett az identifikációs zavarral,és a van e jogom élni gondolat körrel.
Természetesen most vissza térnék az előbb említett gyerekekhez hogy rámutassak az ujrajátszási kényszerükre ,viselkedési predesztináltságukra,mely életük kezdetén égetődött be.
Bözse mindig megteremti azt a szituációt hogy hárman legyenek és abból kitaszítódjon
Ibike pedig rendszeresen fázik.
Katóka köldöksérüléseket keres és fogait kitördelte(köldökzsinor) szülinapján hasba akarja magát szúrni.
Fecóka magzati bambaságot és csecsemő részegséget keres a szipuval
Jocóka tudos.Mindig mindenhonnan kidobatja magát.Dacos vergödő.


Úgy vélem ezek egyéni sorsok, és a társadalom szempontjából akár elhanyagolható mennyiségnek is tekinthetjük. De ha figyelembe vesszük a már emlitett számadatokat
1910-től , bele kalkulálva háborúkat és forradalmakat,valamint az 1936-os kivándorlási hullámot . Akkor már nem is annyira jelentéktelen kérdés a gondozási sérülés ,mint pszichogenetikai lenyomat, mint predesztinációs érték.
Mondhatnám egy kicsit borusan A TAJGETOS ÁRNYÉKÁBAN ÉLÜNK.

Irgalmatlan könyörtelenség

Jó hogy tavaszodik.Ilyenkor el lehet indulni.Nézni és bambúlni és megújjuló csodában gyönyörködni.AZ ÉLET SZÉP ÉS A TERMÉSZET IS SZÉP.
- Tuggyuk. Meg meleg is van. mondta cinikus hangon a mi drága Böbénk.
Röhögtünk.....................
mert röhejes az egész. A tél el múlt. Mehetünk Pécsre csavarogni.
Kulturális központ, világváros, csak éppen kivagyunk tiltva. Nem koldulhatunk.
Nem kunyerálhatunk kenyeret,pénzt,meg kannásat.Boch-ra meg nem telik.
- Most mit nevettek? kérdezte a pszichiáter "nő"
- Mi nem nevetünk kérem tisztelettel, mi RÖHÖGÜNK, és a kettő ugyebár nem ugyan az.
Nevetni kérem az ember jó kedvében szokott. Röhögni pedig ....de hát ezt maga is
tuggya... és legyintve elhalgatott az öreg,majd lassan becsukta fáradt ,sokat látott szemeit.Vetített magának szépet és boldogat.
- Megint a rosszat látjátok mindenben, pedig olyan szépen abba hagytátok az ivást
a sziput, olyan szépen halattatok..."ez nagyon hülye mondat" döbbent rá a doktornő.
Mert senki semmit nem hagyott abba,csupán nincs lehetőségük mert akkor menni kell,akkor ki lessz dobva az ember fia, és ha az utcán van már szarral meszeltek.
de kimondta, és már nem szívhatta vissza,és tudta hogy a balhé nem marad el.
Át vedlett félős hunyászba,és esdeklő tekintettel kért kegyelmet a csoportól...aránylag hosszú csend. "Spanyol Izabella" szólalt meg elsőnek. Hangjában
olyan mélyről jövő könyörület és mindent megértő irgalommal hogy még az öreg is kinyitotta a szemét résnyire hogy tekintetével megköszönje ezt a melegséget "Izabelnek" ami a hangjából áraradt.
- Gyerekek, higgyétek el a doktornőnek sokkal nehezebb,mert Ő nem tudja abba hagyni az ivást. Mi eldobottak és betegek vagyunk, de Ő attól szenved hogy eldobta a lányát
és elárúlt másokat.... Izabell oda ment a doktornőhöz -- semmi baj, nyugi..semmi baj.
- de szemét vagy Izabelllaa .Mi is tuggyuk hogy gázos, de kussoltunk. Had hazuggyon
magának és nekünk. Mi elhisszük és Ő boldog. Innentőől mi lessz? Érted Izabell..és aranyosan saját homlokára vert az aranyos Böbe.

Három napja nem ettem se sokat, se...

- Háhárom napjja nem etem
- Most verset akarsz mondani ,vagy csak hazudni akarsz? Kérdezte indulatosan a mi drága Böbénk.
- Hüülye. Moost ténnényleg nem ettemmm
- Hát perszee láttuk. Zabáltál mint az állat . Ne tagadd le te köcsög. Szeme olyan szúrósan hatolt be szegény dadogós Pepibe hogy az majd összecsinálta magát.
- E ez az Böböbe. Mimikór lálátál engem zazabálni,? Soha. Én Szoszobon nőnőttem fel
ahol ha csunyán eetél aaakor kizavartak.
- Ez igaz… szólt bele a beszélgetésbe az öreg. Szob egyszerre volt jó és rossz.
Múltkor ott álltam a Szobi kompnál és nem mertem felszállni hogy átmenjek. Leültem
és sírtam, sirattam a kenyérhéjat.
- Mimijen kekenyérhéjjat.?
- Ez rövid sztori de annál szarabb.
- Hát szabadulj meg tőle papi… mondta Katika…Én is kibeszélem magamból a szart és máris jobban érzem magam.
- Igazad van, de előbb együnk. Pepi neked is hoztam. Száraz kolbász. Egy Brókertől kaptam a tojás meg lopott.
- Bööbbe csicsinássz e eggy rá..rántottát?
- Mindenki csicskának néz. Játszotta a dühöngőt Böbe. De mosolygott és felgyorsult amennyire csak a depótól lehet.
- ..tehát az úgy volt Szobon hogy Sanyi bácsi minden ebéd után annak adta a kenyérhéját aki a legjobb volt. Már mindannyian megszoktuk hogy a kis srác kapja.
Tényleg jó volt, megérdemelte. Azt persze nem gondolta volna senki hogy ennek milyen súlyos következményei lesznek. A gyerek hozzá szokott és egy alkalommal rossz hírt kapott, vagy betegségről vagy halálról . A lényeg hogy az egyik nap szarul teljesített. Megjegyzem nem volt az akkora szar csak figyelmetlen volt. Sanyibá látványosan másnak adta a kenyérhéjat. Délután a hálószoba kilincsére akasztotta fel magát bánatában…. És újra megeredtek a könnyei. A rántotta is elkészült, olyan böbés
volt. El csendesedtek és nyugodtan nekiestek a rántottának. Az öregnek eszébe jutott a Szörényi testvérek és az érzelmi kiszolgáltatottság mely miatt ez a parazita Brodika letudta húzni ,ki tudta használni. … de hát ezt teszik mindannyiunkal.
- Aakkó mi iidómímítva vavagyunk?



-

A Segéd 11-12

A segéd
12. rész

Egyik este valami furcsa, különös suttogás indult el a faluban. Össze kellene gyűlni és megbeszélni az elmúlt évek dolgait – volt a levegőben. Nem tudni ki kezdte, honnan indult el, de az emberekben megszületett a gondolat, hogy ez így nem mehet tovább, ez így nem lesz jó, ki ez a három ember, mit keresnek közöttünk? Mindenki félt egy kicsit. Hogyha összejönnek, a sorssal szállnak-e vitába, az istenekkel, vagy pedig magával az ördöggel, a gonosszal?

Lényeg, hogy a falu közepén a nagy házba szép lassan szivárogni kezdtek az emberek. Volt, aki csak úgy őgyelgett, aztán váratlanul belépett az ajtón. Volt, aki nagy dérrel-dúrral, hogy már megint mi van itt? A szegény süteményes-asszony ott állt a nagy ház előtt, tördelte a kezét, és látszott az arcán, hogy belül monologizál: „Kinek ártottak ezek?” És egy néma imát rebegett, aminek a szövegét tán már ő sem tudta, csak valahol a lelke mélyén fohászkodott a három idegenért. Neki persze nem voltak azok, neki maga az isteni ajándék volt ez a három ember: a szűkszavú vén öreg, a férfi, és ez a gyereksegéd. 5 nappal ezelőtt vesztek el, és a faluban máris elindult ellenük a hajsza. Pontosan tudta, hogy a félszemű indította el, akinek egy kutya karmolta ki a szemét, mert megkínozta. De az mindig gonosz volt. Már gyerekkorában is. Emlékezett, hogy akkor fordult minden jóra, akkor kezdett el javulni az élet, a dolgok, amikor megjelent az öreg táltos. Nem tudni honnan jött, de egyszercsak ott volt, egy hét múlva beköltözött a szélső házba, és onnantól kezdve ott lakott. Aztán jött az a fiatal férfi, átellenben a másik házba, és egész észak hozzájuk kezdett járni, hogy megnézzék a szánok könnyűségét, és szépségét, és, hogy a tetőkben gyönyörködjenek, amiket a férfi ácsolt. Ez a kisfiú pedig maga volt a csoda. Mély érzelmekkel és egy nagyon jó tulajdonsággal: érzékelni tudta mások érzelmeit. És őt akarják ezek elrontani? Nem bírta tovább a feszültséget, tudta, hogy meg fognak érkezni. A szíve azt súgta, hogy imája meghallgatásra talált. Szíve olyan tiszta volt, mint a le se hullott hó. Összehúzta magán a kis bundamellényt és széllel szemben elindult a férfi házához. Tudta, hogy nyitva van, hisz mindig nyitva volt. Belépett. Világot gyújtott, nem akart nagy fényt. Emlékezett, hogy az édesanyja is mindig gyertyafénynél sütött-főzött, és mert az édesanyja erejére is szüksége volt. Begyújtott, és hozzáfogott a sütéshez-főzéshez. Sejtette, hogy még nagy csetepaté lesz az éjszaka közepén, vagy hajnalban. A nagy házban közben ment a susmus. Isteni jelnek vették, hogy ez a három ember most hagyta el a falut, nem tudni hová mentek, megint min törik a fejüket, tán még varázslatot és átkot is bocsátottak erre a falura, és még abban is sikerült megállapodniuk, hogy másnap reggel, vagy ahogy visszaérkeznek aznap, számon kérik őket, hogy kicsodák ők, és mit keresnek a falujukban. Közben az öregember és a fiú nem csinált mást mint gyerekeskedtek kinn a hómezőn, a sziklák közt, meséltek, meghengergették egymást a hóban és teli szájjal kacagtak, és gyönyörködtek a kutyákban, hogy végre hám nélkül egy-egy szagot követve rohangálnak. Boldogok voltak. Mintha tudták volna a régi törvényt: ahol hárman a nevemben összejönnek, ott én is ott valék. Tudták, hogy mi az igazság, mi az élet, és mi az út. Ott volt nekik a tisztaság útja, az élet tisztasága, minden megvolt, amire évtizedek óta vágyott az emberiség. Egyszercsak megáll a három kölyök, a három hancúrozó gyermek, visszanyerik arcukat, alakjukat, és azt mondja az öreg táltos: Most haza kell mennünk.”
Az ember is hozzátette a magáét: „A faluba, ugye?”
Aha.
Most utálnak minket?
Aha.
Akkor ne menjünk vissza.
Nekem úgyis jó.
Ekkor rájuk nézett a gyermek, az ifjú segéd: „Ennyivel tartozunk. Adós, fizess!”
És elkezdte hívogatni a kutyát, és befogni a szán elé. A táltos tudta, hogy a gyereknek van igaza. Tanítás nélkül nem mehet el az ember. A férfi is sejtette, hogy van igazság abban, amit a segédje mondott, ha egyáltalán az ő segédje, és nem ő a fiúé. Tényleg megérdemelnének egy móresre tanítást. De azért csak megkérdezte a fiút: „Csak ezért menjünk vissza?”
A fiú elnézett a nagy semmibe, kicsit felszegte a fejét: „Az ajándékot nem vesszük vissza. Engedjük, hogy eldobják.”
Erre az öreg a gyerekre nézett: „Mindig meglepsz. Te olyan vagy nekem mint a dagálynál partra sodródott halacska. Apály idején ott maradsz a határon, két kő közé szorulva, és abban a pillanatban, hogy az egyik követ elveszik mellőled, visszavergődsz a tengerbe, és képes vagy a tenger hangján, a minden lehetőségek birodalmában mormolni. Te nem fejlődsz. Te csak megnyilvánulsz, amikor lehet. És ezzel elindultak a faluba. A kutyák mintha érezték volna a három ember rosszkedvét, de egyúttal az erejét is. Egykedvűvé váltak és egyenletes iramban, játék nélkül, túlbuzgóság nélkül haladtak az emberek felé, a lakott település felé. A kutyákra is átragadt az otthonvesztés érzése. Már későre járt, sötét volt. Vészjóslóan sötét volt a falu. Összenézett a három szános, és az öreg valamit suttogott, amitől a kutyák futása halkabb lett. Nem lopódzó, csak halkabb. A szánok is halkabban surrogtak. Amikor a férfi udvarára befutott a három szán, összenéztek, és a kis segéd megszólalt: „Megvan. Megvan a sütemény.” Érezte kedvenc süteményének az illatát és mindhármójuk szívéről egy hatalmas kő gördült le. Az öreg elmosolyodott, és azt mondta, ezért az éjszakáért még sok hetet fog sírni a falu. Amikor nevetve beléptek a házba, hisz örültek, hogy várja őket valaki, az asszony szemében megjelent az aggodalom, a szeretet, a megkönnyebbülés, a féltés, egyszóval minden. Majdnem elsírta magát. Sőt. Egy picit el is pityeredett. Az öreg táltos megsimogatta a hátát, és csak annyit mondott: „Nono!” És tűz lobbant az öreg kályhában. Az ember se tudott mást mondani mint amit az öreg: „Nono, semmi baj!”
A segéd elvigyorodott, odarohant, megfogta mind a két kezét: „Mától fogva a te neved, Nono.” És megint kitört a kacagás. És mindenki elkezdte hívogatni: „Nono néni, mit főztél? Nono, mit sütöttél?” És Nono néni nem mondott mást, csak azt, hogy „Nono, lassan, a testtel!” És kacagtak mind a négyen. Tudták, hogy nemsokára jönnek az emberek. Leültek enni. S a kisfiú nem mondott mást:”Nono néni, ne felejtse el: út, igazság, és élet!”



A segéd
13. rész


Mindenki tudta, hogy az összecsapásnak tragédia lesz a vége. Egymásra néztek, az öreg, a férfi és a gyermek, aztán mindhárman az anyáskodó asszonyra, mintha engedélyt kérnének a mamától, hogy valami olyat tegyenek, amit eddig mindig visszafogtak. Talán Krisztus nézhetett így a mennyei anyjának lelki szemeivel, amelyben benne volt, hogy úgy kiönteném, úgy rájuk zúdítanám a fájdalmam és a haragom, no de persze ezt már senki nem látta, hogy ezt a tekintetet észrevegyék, ahhoz kell a látás legfinomabb szintje. Anyapótló vénasszonyunk érezte ezt a súlyt magán, bár nem fogalmazta meg. Nem is tudta volna, hogy mit takar ez a három szomorú mély szempár, de azt tudta, hogy ami mögötte van, az nem szabadulhat el. Könyörgött istennek: „Uram, csak valamit adj, valami apró jelet, ha lehet jó nagyot, tegyél valami csodát, hogy el ne szabaduljon az igazság szekere. Meg ne vaduljanak azok a lovak ott belül. Minthogyha meghallgatta volna isten a könyörgését, minthogyha éppen odafigyelt volna most, hogy valami készülőben van, pillanatok alatt kitört a kétnapos vihar. Úgyhogy mint a legendákban, hogy száz évente csak egyszer fordul elő. De ha nagyon nagy a baj, ha isten nagyon megharagszik, akkor váratlanul megjelenik, hogy megvédje azokat, akiket legszívesebben a tenyerén hordozna. Meg is ijedt a falu. Mindenki menekült a házába, vagy mentették a kutyákat, amikor az öreg azt mondta, hogy „Vót egyszer, vót egyszer, az is lehet, hogy nem vót, hanem van, a lényeg, hogy hallottam, hogy van egy ember, jó messzire lakik innen, akit úgy hívnak, hogy a szeretet birodalmából jött ember. Ez a birodalom nem isteni és nem emberi. Ez valahol magába foglalja mindkettőt, és állítólag a szeretet urának akkora hatalma van, hogy parancsol az még az istennek is. Mert valójában tudnotok kell, hogy az isten közömbös. Sokan mondják, hogy szerető az úristen, meg haragvó, meg atyaúristen. De egyik sincs valójában. Viszont ha a szeretet ura megszólal, ráemeli isteni tekintetét, az nem bír ellenállni. És ekkor ránézett a sütemények királynőjére az öreg: „Hát lelkem, akkor hova is fohászkodott? Maga honnan is való?” Nagy tágra nyitott szemekkel nézett rá vissza az asszony: „Bolond vénember. Mit is akar velem elhitetni?” Sandán elmosolyodott, és legyintett az öregre. A fiúnak vágott az esze mint a borotva és rögtön meg is oldotta ezt a kérdést.
„Nem magáról van szó. Hisz maga csak egy nő.”
„Na azér.”
Hozzon azokból a sütikből, amiket emberformájúra szokott kiszabni. Röhögtek mind a négyen. Kinn tombolt a vihar. Általában hallgattak. Mindenki kereste valahol a szeretet birodalmába vezető utat saját kis gondolatörvényein, és csábító volt az érzés, gondolat, hogy a szeretet ura még az isteneknek is parancsol. Jó lenne ekkora úrnak lenni. A fiú eszmélt fel először az álmodozásából. Keserű, szomorú tekintettel és hangsúllyal mondta: „Én legfeljebb csak a fájdalomnak lehetek egy fejedelme. Az öreg csak hümmögött, és ránézett a fiatalemberre. Az ember megszólalt:
„Azt hiszem, arra mindannyian jók lennénk. Ekkor lépett be a falu küldöttje. Félelem volt a tekintetében és a félelem köntösébe bújtatott tekintete mögül érezni lehetett a suttogó gyűlöletet. A kettétört dölyf fájdalmát. Beszélt, hogy ne haragudjanak, meg biztos félreértés, de valójában még mindenki csak a szeretet ura, a szeretet birodalma, a szeretet birodalmából jött ember érzéseivel, gondolataival foglalkozott. Arra kapták fel a fejüket, hogy a műhely felől betört a farkas. Szinte berontott, átszáguldott a házon és nézte az embert. Lassan közeledett, a szőre felállt a tarkóján, a gerincén. A fiú fogalmazta meg a kérdést, ami ott volt a tekintetében: ”Miért ölted meg az anyám?” Halkan mondta ki a fiú. Olyan halkan, hogy a levegő részecskéi egymásnak adták tovább, hogy mit is mondott a fiú, és mint a sokszoros visszhang, a levegőbuborékok visszhangzották már négyszer: „Miért ölted meg az anyám?” Az egész hát megtelt ezzel a kérdéssel. Amikor kimenekült a küldönc, a farkas még akkor is ott állt mozdulatlanul, égnek álló szőrzettel. Nem acsargott, nem futott utána, mert tudta, hogy az ítélet most végre lesz hajtva. A vihar után 10 évvel sem találták meg a küldöncöt. Eltűnt. Amikor becsukta az ajtót az öregasszony, szomorú hangon mondta: „Akkor főzök valamit. Maga meg vénember, meséljen nekünk a szeretet birodalmából jött emberről!”
„Az egy nagyon hosszú történet. Állítólag nőknek nem is volna szabad hallaniuk. Persze ezt nem én mondom, hanem állítólag.”
„Állítólag az én süteményeimből nem is volna szabad enni” – egy csöppet vitriolos volt a válasz, de az öreg halvány mosollyal megadta magát.
„Az úgy volt, hogy most már biztos, hogy volt egy ember, aki a szeretet birodalmából elindult, mert az emberek és az állatok között annyi volt a harc és a fájdalom, hogy elkezdték megenni maguk alól a Földet. Aztán ha megették volna maguk alól a Földet, akkor megeszik a Napot is. Úgy nézett ki az az ember, hogy fényből és napból volt fonva a haja. Holdból és csillagokból volt szőve a ruhája, és a szíve helyén egy nagy, fehér lüktető valami volt.
„Na, mesélje rendesen! Ne bohóckodjon! Hol is van a szeretet birodalma? – kérdezte a vénasszony.
„Nagyon messze. Akkor meg hogy jött ide? Azt ne mondja már, hogy szánon.”
„Nem, nem szánon jöttem lelkem. Rendesen köldökzsinóron.”
„Akkor olyan ember mint mi?”
„Aha.”
„Akkor hogy ismerem fel?”
„Úgy, hogyha elmegy mellette, mérhetetlen nagy szeretet önti el a szívét, és méretlenül kedves lesz mindenhez, legyen az kavics, kő, vagy kismadár. És tudja drágám, arra gondolok, hogy maga mellett már elment a szeretet birodalmából jött ember, mert megfékezett mindhármunkat, meg még ezt a büdös farkast is. Erre elmosolyodott az asszony, és egy picit legyintve, mormogott valamit az orra alatt, és visszafordult a tűzhelyhez. A fiú megsimogatta a hátát, és azt suttogta: „Pedig ez igaz ám!”
A férfinak rögtön a követelőzés jutott az eszébe: „Na, tessék csak elmondani, hogy mikor volt az, hogy volt az!”
„Mi mikor volt?”
„Hát mikor elment maga mellett az az ember.”
„Mellettem sokan elmentek már.”
Ekkor az öreg szúrósan ránézett: „Mondja meg mikor változott meg az élete? Mikor lett ilyen jó ember?”
„Én mindig is az voltam.
„A szemembe!”
Belepirult az asszony.
„Na jó, hát fiatalkoromban voltak butaságaim…”
„De mitől változott meg?”
„Nem emlékszem” – mondta ezután.
„Ezt a választ már ismerjük: nem tudom, nem emlékszem, nem is igaz. De most arra való az együttlétünk, hogy titok nélkül tanuljunk meg együtt lenni.”

A segéd 10

A segéd
(10. rész)


A gyereknek súgott valamit a bebugyolált eszkimó a saját nyelvén, aztán a sátorban ülő vénséges vén emberhez ment, és félhangosan motyogott valamit a fülébe. A fiú érezte, hogy a vénség valami nagytiszteletben álló ember lehet, megpróbált hát nagyon figyelni. Amikor magához intette az eszkimó, nagy lendülettel elindult, de ahogy közeledett feléjük egyre bizonytalanabb, félénkebb, tisztelettudóbb lett, és végül megadó alázattal állt meg a vénség előtt. Az megérintette a vállát, és közben mormolt valamit. A fiún borzongás futott végig, egy lassú, finom, lüktető szédülés, és úgy érezte, hogy elkezd körbe-körbe forogni, és vele pörög a sátor is. De ez nem az a pörgés, ez nem az a forgás. Csak ennyit érzékelt, és egyre jobban szédült, mintha egy mélységes mély örvény húzná befelé. Aztán egy csapásra mindez megszűnt, néma csend öntötte el és mérhetetlen nagy világosság, és meghallotta az öreg hangját a saját anyanyelvén szólni:

’Nagy tisztelettel, és az erőd iránt nagy csodálattal nézek rád, amiért megcsináltad azt a szánkót. Akiben ekkora erő van, annak muszáj tanulni. Hogy érzed, te képes vagy rá?’

’Nem tudom’ – jött a szerény válasz a fiú szíve mélyéről.

’Tehát, igen – mondta a vénség – És most elmondom, mi lesz a feladatod, mire kell felkészülnöd. El kell menned, megkeresni az isteneket, a földgolyó összes istenét, és ki kell őket szabadítanod az emberi gondolkozás, könyörgések és alkudozások által emelt börtönből. Meg kell keresned azt az istent, akihez fohászkodnak a rabságba esett istenek.’

’Hát, ez aztán nagy feladat, vénség.’
’Az’ – felelte a vénség.
’Rajtad kívül egyetlen egy ember próbálkozott ezzel, az, aki téged elküldött délről. Annak is csak azért nem sikerült, pontosabban majdnem sikerült, mert úgy elfáradt a teste, mint az anyád lába.’

Ekkor a fiú mélységes mély csendben, a némaságnál nagyobb némaságba burkolózott, és belenézett a vénség szomorú szemébe. Egy kis idő múlva az megszólalt, és azt mondta:

’Én meg se merném próbálni. Engem már az emberi jajveszékelés is meggyötör, nemhogy az istenek könnyei.’
’Hogyan tudok odamenni?’ Hol találom őket?’
’Mire megnő a farkasod, és mire megfonod szépen az új hámot, azt hiszem addigra rájössz, merre indulj el a szánkódon, amit ti Pityergő tisztaságnak hívtok, de mi Megdermedt hóviharnak’ – és elengedte a gyerek kezét, aki előtte feküdt, és kinyitotta a szemét. Egymásba fúrták tekintetüket. Mindkettejük pillantása szomorú volt, és szinte tükörképei voltak egymásnak. Az időtlenség sátrában túl téren és időn, ők voltak a két kortalan.

A fiú felállt, és megsimogatta a vénség fejét. Azok, akik benn voltak a sátorban, és látták őket, nem értettek, és nem hallottak semmit, mert ez mind bennük történt, és tiszteletlenségnek vették a gyerek viselkedését. A vénség beleszédült a fiú érintésébe. Nagy alázattal és szeretettel, szíve teljes odaadásával meghajolt előtte úgy, ültében. Mindkettejük szájából kicsúszott egyszerre a mondat:

’Úgy legyen!’

A gyerek kitámolygott a sátorból, és ahogy kilépett a nyílásán, térde rogyott, és kitört belőle az ősi zokogás. Csak azt érezte, hogy a homlokához egy másik homlok feszül, és a kezét szelíden megszagolja Pityergő tisztaság. Úgy zokogott a gyermek, hogy a sátorban, ősidőktől nem hallott nyögéssel felállt a vénség, kicsoszogott, és megállt a háta mögött. Leakasztott a nyakából valami furcsa, amulettszerű mütyürkét, amit az északi nagyvárosokban árulnak a piacokon, és a gyermek nyakába akasztotta. Szinte azonnal életre kelt, és ficánkolni kezdett a nyakában az a halacska, amitől a fiú mindjárt vidámabb lett, és megkapaszkodva benne fel tudott állni. Elindult a szánkó felé, és ahogy ment, az eszkimók, a halászok és a vadászok motyorásztak magukban, és meghajoltak előtte.

Az ember úgy csinált, mintha észre sem vett volna semmit az iménti jelenetből. Csak úgy félvállról vetette oda:
’Na, volt kóla meg süti?’
A gyerek rendkívül hálás volt ezért az idétlen kérdésért.
’Ó, még ropijuk se’ – válaszolta csalódottságot színlelve. ’De én is körbe szeretnék ám nézni. Néhány valamit venni. Főként csontokat.’
’Rendben, de óvatosan, mert már alig fér el valami a szánon’ – intette a férfi.

Néhány bálnaszilát kinézett magának a gyerek, meg egy-két „szálkácskának” tűnő óriási dolgot, és hét, valóban parányi fókacsontocskát. Megkérdezte mennyivel tartozik értük, de egyetlen halász és vadász sem fogadott el tőle semmit. Mindenki elhárította a fizetséget, és mindegyikük szemében látni lehetett a félelemmel vegyes tiszteletet. Féltek tőle. Ilyen még nem volt, hogy a vénség előjött volna a sátrából. Ezért a gyerekért viszont előjött.

’Azt mondta az eszkimó, hogy maradhatunk is, ha akarunk, és majd reggel elindulunk hazafelé. Hideg éjszaka lesz’ – szólalt meg a férfi.
’Nem tehetem – mondta a gyerek – Minél előbb haza kell érnünk, mert tanulnom kell hámot fonni, szánt hajtani, és tanulnom kell, nem tudom mit, de otthon majd rájövök.’
’Hát tegyük, amit gondoltál’ – szólt az ember. Újból megetette a kutyákat, és elindultak. Pontosabban csak indultak volna, mert odalépett hozzájuk két eszkimó. Fiatalok voltak, erősek és máskor jókedvűek, de most valamiért félszegek. Az egyik odaállt a férfi szánja mögé, a másik meg a gyerekére. A fiú maga szerette volna hajtani a szánját, és már nyitotta is volna a száját, hogy méltatlankodjon, de az ember rászólt:

’Most csönd legyen! Tanulj meg olvasni a jelekből, és engedelmeskedni azoknak.’

A gyerek azonnal felült a szánjára, bebújt a takaró alá, és az alig indult el vele, újból beleszédült álom és ébrenlét határára, mintha ott ülne a lét-nemlét küszöbén, és furcsa, ismeretlen mormolások jelentek meg a fejében. Lehet, hogy a szán surrogását érzékelte a havon és a jégen, és ahogy örvénylett az egyre erősödő szél a szán bordái és talpai között, átadta agyát, lelkét a végtelennek. Egyhuzamban tették meg az utat, megállás nélkül. Az ember aggódott a fiúért, mert amióta kijött a sátorból, piros volt a szeme, izzott, és valami örvénylett nagy, sötét pupilláiban. Érezte, ahogy dolgozik benne a láz.

Minél előbb haza akart érni, mert otthon a faluban, az öreg segíteni tud, ha baj van – gondolta, ha valami sámánista csuda történik a fiúval. Nem tudta, hogy hajnal van-e, vagy inkább reggel, amikor megérkeztek. Az öreg már kint sétált a falu főutcáján, amikor látta, hogy a ház felé siklik a fiú szánkója, melyet nem ő hajt, hanem egy eszkimó, és látta azt is, ahogy az ember aggódva emeli le a gyereket az eszkimók segítségével, és viszik be a házba, a négy kutyakölyök és a kisfarkas pedig szedik utánuk apró lábaikat.

Mire letették a gyereket az ágyra, már ott volt az öreg. Köntöse alól elővette sámándobját, elkezdte ütni, és énekelt hozzá. Nézte, nézte közben a gyerek arcát, mely néha fehér, feszes volt, aztán vörös és izzó mint a tűz, majd szép lassan kinyitotta szomorú szemét. Az öreg táltos meg csak nézte, nézte, mintha mélységes mély feneketlen kútba nézett volna. Alig bírta megtartani magát, hogy össze ne rogyjon, kapaszkodott a dobba. Egész testét elöntötte a rettegés. Félt. Félt, hogy visszanéz rá ez a mélység. És akkor eszébe jutott egy régi-régi sámán-daltöredék, melyet elkezdett kántálni és dobolni:

’Mély kútba tekinték, aranyszálat szakajték.’

Amikor ezt a varázsigét hétszer egymásután elmondta, le tudta végre venni a tekintetét a fiú feneketlen mélységű szeméről, és azok a szemek, azok a mélységek szeretetből megkímélték az öreget, és nem néztek vissza rá. Az öreg odavánszorgott a kályhához, benézett a leszakadt kályhaajtó helyén tátongó lyukon, és csak bámulta a tüzet. Ugyanazt motyogta, mint előző éjjel a fiú:

’Táncol a láng, nyelvet ölt, árnyékot vetít a házra, itt már senki sem élő, csak a holt, ki megcsókolja a házat…
Mély kútba tekinték, aranyszálat szakajték.’


(Folyt. köv.)

A Segéd 9

A segéd
(9. rész)


A férfi mosolygott elől. Már jó 400 méterre járt, de tudta, hogy nem maradnak le a kutyái. Tudta, hogy kiket tesz a gyerek elé, és azt is tudta, hogy a kölyköket is valahogy meg kell tanítani, mi lesz a dolguk. Néztek is nagyon, le akartak ugrani, de megijedtek a sebességtől. Egyetlen egy állt sziklaszilárdan a szán elején, és hunyorgott, a farkas. Pityergő tisztaságra pedig az volt a jellemző, hogy mindent tudott. Ezért csak tisztogatta a mancsait, nyalogatta belőlük az odatapadt havat, hisz’ jól tudta, hogy úgysem maradnak le.

Egy-egy kanyarban eltűnt a fiú szeme elől a férfi szánkója, és a gyereknek rúgkapálni kezdett a szíve a bordája alatt. Olykor egy dombocska takarta el előle a férfit, és megint nyugtalan lett, de a kutyák kitartóan, igaz, nem túl gyorsan mentek az első szán után. Gyakran óbégatott, hogy nógassa őket, de az állatok nem változtattak az iramon. Dühöngött a gyerek, hogy ő kapta a leglassúbb, legbutább, leglustább kutyákat, a mestert pedig önzőnek vélte, hogy megtartotta maga számára a legjobbakat.

Pityergő mintha hallotta volna a buta gondolatokat, mosolyra torzult a feje, mosolygott az egész kutya. A másik három kutya beleszédült a rohanó tájba, és szépen elaludtak, a kisfarkas viszont konokul, masszívan állt ott és felügyelte az előttük rohanó nagyokat. Már három órája mentek, amikor egyszer csak megváltozott a kutyák sebessége. Mintha gyorsítottak volna a tempón, sík terepre értek, és egyre csökkent a távolság az elől robogó szánkó, és az azt üldöző gyermeké között. Elégedett is volt a fiú. Tudta, hogy megtörnek egyszer.

Akkor érték utol az embert, amikor az már pakolt le a szánról, kifogta a kutyákat, és etetni kezdte őket. A fiú segített neki. Minél előbb legyenek meg, szusszanjanak a kutyák, ők igyanak egy forró teát, aztán induljanak tovább, ha még messzebbre kell menni – zakatolt az agya. Míg melegedett a víz, a gyerek eldicsekedett, hogy hogyan hallgattak rá a kutyák: először ugyan nem engedelmeskedtek, de a végén megtörte őket, és egyre gyorsabban futottak. Tömör, velős választ kapott erre a férfitól:

’Ühüm’ – emellé még odatette pontnak az ő furcsa mosolyát.

Amikor a kutyák mindent megettek, az ember belefújt a nyakában lógó sípba. A fiú nem hallott semmit a hangból, annál inkább a kutyák. Nem is láthatta a sípot, mivel az roppant vékony volt: egy parányi fókacsont. De a szánhúzók - mind a 16 - felkapták a fejüket, odarohantak hozzá, és leültek elé.

’Hát ezt hogy csinálta?’ – kérdezte a gyerek, mire a férfi talányos hókusz-pókuszolásba kezdett:

’Ó, hát vannak ezek az Északi sarki nagy varázsigék. Ha azokra gondolok, az összes kutya hozzám jön.’

A fiú nyomban odakapta a fejét a szánkójára. A három kölyök is ott toporgott a szán szélén, de valamiért nem mertek leugrani. A farkas a fenekén ült és köszörülte a torkát egy hatalmas vonításra, Pityergő pedig elnyúlva mosolygott. Még az ember is felfigyelt kettejükre, hogy másként viselkednek, mint a többiek. Pityergő tényleg mindent tudhat, mert a füle botját se mozdítja.

’Azt hiszem, fiam azért a varázsigém is kellett hogy utolérjenek a kutyáid’ – tódított az ember.

’Ühüm’ – válaszolt a fiú mesterét utánozva, és leültek a forró vízhez, hogy elkészítsék a teát.

’Mégis, hogy csinálta mester? Őszintén’ – kötötte a lelkére, mert pontosan tudta, hogy amikor a mester nagy mesébe kezd, annak a fele sem igaz. Ez a mester is olyan nagy hablatyoló lesz, mint az az ember, aki elküldte őt délről - gondolta - Az is mindig varázsigékről motyogott. De egyáltalán nem bánta, hogy olyan lesz.
Megitták a teát és elindultak. Most már nyugodt volt. Nem dobogott a szíve, nem kapálózott az izgalomtól, hogy mi lesz, ha lemarad. Tudta, hogy a mester irányít mindent. Jó két óra múlva, volt az talán három is, megpillantották a füstöket és a vizet. Tenger, vagy óceán volt? Mindegy. Víz. Jó sok víz.

Ahogy közeledtek, egyre jobban érezték az olaj- és zsírszagot, és még valami furcsa, édeskés illatot is. Mikor megérkeztek, még akkor sem esett le a fiúnak, hogy halászok, sőt tengeri vadászok közé értek. Csak amikor meglátta a rengeteg csontot, akkor értette meg. A kutyák szépen lefeküdtek, ki se kellett fogni őket a hámból. A mester odament egy szőrbe-bőrbe öltözött eszkimóhoz, és beszélgetni kezdtek. Odahívták a gyereket is, aki örömmel ment, mert nem szeretett ilyenkor egyedül lenni, mivel mindenki őt nézte. A férfi bemutatta az eszkimónak.

’Hát, te lennél az?’ – kérdezte a bebugyolált eszkimó.
’Kicsoda?’ – kérdezett vissza a gyerek kicsit kíváncsian, kicsit gyanakvón.
’Hát az a hóviharkeltő.’
A fiúnak elkerekedett a szeme:
’Miféle hóviharkeltő?’
’Hát aki azt a nagy szélvészt hozta. Felkavarodtak tőle a hópelyhek.’
’Én bizony nem keltettem semmit’ – tiltakozott hevesen a gyerek, mire beleszólt a férfi:
’Amíg én csontokat válogatok a szánkóhoz, addig menj ezzel az emberrel.’

El is indult a gyerek és az eszkimó a néhány száz méterre fekvő nagy, vastag bőrsátor felé, és beléptek a nyílásán.

(Folyt. köv.)

A gén pszichológia mint esély.
Vagy inkább pszichogenetika kinálta lehetőségek az élet út jóslásában .


A PSZICHOGÉNEK:
Az élőlények mindegyike ha támadás éri akkór három fő immunválasz lehetőséggel rendelkezik
1: menekülj,
2: támadj alkalmazkodás
3: viseld el.
Az alkalmazkodási megnyilvánulások
E három alkalmazkodási gesztus időtartama határozza meg a szervezet sérülésének mértékét.
Pontosabban ,hogy az immun válasz traumatikus lenyomatot hagy e,vagy sem.
Ha rögzűl abban az esetben a négy dimenziós immunválasz térkép harmóniája megtörik
és fiziológiás lenyomatot képez. Mivel minden tudatállapothoz tartozik egy fiziologia úgy módosúl a szervezet fehérjeszintézise.Tehát a megváltozott fiziológiás állapot rögziti a hozzá kötödő mentális állapotot is. Így kialakul az a rendszer a már fent emlitett térképen amely létének megtartása evoluciós feladat.
TRAUMA ISMÉTLÉS
Hogy a szervezet működő képes maradhasson a lenyomatok működésének periódikusossá kell válnia.Ezen periódikusság arculatát a traumák hasonlosága határozzák meg,a trauma ismétlődés idő intervallumait pedig a születéstől ,(mint origó )való távolság.
A születés pillanata egyben egy alkalmazkodási folyamat kezdete,tehát minden történés egyben első történés is.Tehát a már fent emlitett rögzülés beégetődés fontos szakasza,főként az első 3 életévre tehető,amelyen belül még több szakaszt figyelhetünk meg . Jelentőségük mértéke főként a trauma illetve a krizisek ismétlődésében van.

A fogantatásanalízis kínálta lehetőségek a pszicho-onkológiában

F. Galló Béla
Semmelweis Egyetem ÁOK Radiológiai és Onkoterápiás Klinikája

A hipnoterápiával olyan mélytudattalan és tudatalatti réteget mozdítunk be, melynek információtartalma a familiáris metálgenetikában többszörösen lekódolt. Eme lekódolt információk aktivizálásával lehetőség nyílik a páciensnek arra, hogy betegségének alapcsiráit felismerje vagy érzékelje és a mélytudattalan területen korrekciót hajtson végre. A korrekció mértéke sok esetben függ attól, hogy az egyén elbírja-e a gyors személyiség váltást, melynek mértékét a Szondi-teszt segítségével ellenőrizhetjük, megjósolhatjuk. Természetesen Szondi Lipót sorsanalízisre vonatkozó törvényszerűségeit maximálisan alkalmazva a módszerhez.

Szűkszavúan fel szeretném vázolni a fogantatás-analízis lényegét. Egyre többen foglalkoznak az újrajátszási kényszer törvényszerűségeivel. Ezek nem szólnak másról, mint a biologikumot ért traumákra adott helyes válasz gyakorlásáról. A vizsgálat azonban csak a pre-, és perinatális korszak utáni időszakra terjed ki, illetve bizonyos esetekben a traumatérkép felállítására: holott a traumák már a fogantatás, a nemzés, sőt mi több, a nemzés előtti időszakra tehetőek, (ezt Szondi Lipót sorsanalízisében már sejthetővé tette). Az első komolyabb traumákat a párválasztási törvényszerűségeket követő szülők a nemzés időszakában, mint egy beteljesítő programot, indítják útjára. A spermiumok útja a tüszőig egy olyan pszichés és fiziológiás térben zajló folyamat, mely az anyára és az apára jellemző, ott, akkor. (Az előbb említett gén-kielégülési törvény szerint). Bár a szülők mentális, tudati és fizikai állapota biztosítja a fogantatás mikrokörnyezetét, azért nem feledkeznék meg a kollektív tudat és tudatalatti háttérsugárzásáról, melynek hívójele nem elhanyagolandó. Tehát a nemzési folyamat a páciensben módosult tudatállapotban, illetve hipnózis segítségével, felidézhető a sejtmemóriára (tudattalan memória) támaszkodva. A páciens intellektuális képessége, valamint képzettsége meghatározza, hogy számára mennyire értelmezhetőek ezek az információk, de ez valójában lényegtelen is, mivel fiziológiás változás történik és a szimbólumok csak a megértést szolgálják. A felidézett információkat elemezve három fő csoportba rendezhetjük az utódhagyáshoz és a szexushoz való viszonyt.
1. az anya által történő elutasítás, amely mögött nemi sértettség húzódhat meg, illetve letiltó program, ami megakadályozza a nőt, hogy oldott laza állapotban történhessen a szaporodás.
2. apai elutasítás, vagyis a nemző férfi félelmei úgy a nemiségtől, mint a felelősségtől (elégtelen számú adat híján nem elemezhető). 3. amikor mind két szülő részéről történik a nemzés elutasítása, az előbbiek alapján.
Természetesen vannak mellékágai a csoportoknak, ezek részletezésére most nem térnék ki.
Tehát az előbb említett három csoport sérülései a tüszőig vezető út során különböző szakaszokon jelennek meg, és mint egy közlekedési térképet rögzíti az egyén tudattalanja, stigmaszerűen beégetődik.
Természetesen ezen a térképen csak a familiáris információs készletből válogatva lehet minimális módosításokat végrehajtani, és azokat is csak abban az esetben, ha az egyén én-erővel rendelkezik. Mert én-erő nélkül a személyiség-változás, pontosabban a pszicho- dinamika változása elviselhetetlenné válhat, nem csak az egyén, hanem családja és környezete számára is.
A hipnózis instrukcióiba a már értelmezett folyamat hibalehetőségeit kiértékelve a korrekciót beépítjük, ösztönözve magát a pácienst arra, hogy a gyógyulásra vonatkozó önletiltó programokat kikerülve az őstudattalan és a familiáris tudattalan kínálta evolúciós parancsnak engedelmeskedjen. Ez az őstudattalan értékrend, vagy értéktartomány az út vége felé fedezhető fel, ahol a tüsző hívójele és a küldő jel mintegy kioltják egymást. Erről a szakaszról a páciensek nagy része (mintegy kétharmada), úgy számol be, hogy galaktikus, kozmikus testérzésben, és érzelemben volt része. Miért is lényeges kihangsúlyozni az egységtudat állapotára utalást? És egyáltalán mi is az egységtudat? Egy olyan fiziológiás és a hozzátartozó tudat-állapot, mely koherenciát mutat azzal a néhány természeti törvénnyel mely alapja minden megnyilvánult formának. Vagyis ezen a területen nincs konfliktus a két nem között. Ezen a szakaszon, alapozódik meg a magzati galaktikus tudat. Parányi terület ez, de van, s úgy tűnik, hogy a benne rejlő mentális energia elég nagy ahhoz, hogy támogassa a daganat elleni küzdelmet.
Meggyőződésem hogy a nemzés a beágyazódás pillanatáig tart. Ezt azért fontos tudni, mert a beágyazódásig kialakult emóciók minősége meghatározza a leukémia és változatainak kialakulását, és ez bizonyíték arra is, hogy az újrajátszási kényszer is ekkor rakja le alapjait. Tehát amiről eddig beszéltem, nem egyéb, mint az enzimek suttogásában létrejött zavar, melyet a nemzéshez való viszony alakít ki.

Most egy esetet szeretnék tömörítve felvázolni.
K. Ferenc 34 éves, 2 éves korától csecsemőotthonos, 17 éves korától szipózik, azaz 17 éve. Tüdőkárosodott.
A fogantatás előtt a teszteredményei SCH tengelye
A hipnózis után, melyből kiderült, hogy fáradt apa volt a nemző és el is utasította az utódhagyást, (ebből ered az autisztikus alap), a korrigálás után az SCH tengelye mínusz mínuszra vált. A gyógyulási készsége
felerősödött, felgyorsult.
Természetesen ez még távol áll a gyógyulástól, de maga az a tény hogy
rászánja magát 17 év hígító fogyasztása után ,vagyis elengedi az anyában
átélt galaktikus tudatélményt és az élet felé fordul, eredménynek tekinthető.

A Segéd 8

A segéd
(8. rész)


Az ébredés fájdalma a reggel könyörülete. Vagy inkább könyörtelensége. Hol ez, hol az, de mindenkit kiszakít onnan, ahol jól, rosszul érzi magát. A fiú csak azt érezte, hogy valahol volt. Hogy valami megpörgette, és beletaszította a kortalanság állapotába, mely elsőágú unokatestvére az időtlenségnek. Feküdt mint egy bölcs, és didergett mint egy kisgyerek. Tudta, hogy az állatait meg kell etetnie, és miközben odacsoszogott a kamrához, ahol a kutyák eleségét tartották, meleg hálát érzett a férfi és az öregember iránt, hogy előző este enni adtak a kutyáinak. A farkas külön evett.

Amikor nem volt már semmi az állatok tányérján, megnézte, hogy van-e még parázs a kandallóban, mely valójában egy ócska kályha volt, leszakadt ajtóval, és ha lobogott benne a láng, kivilágította a tűz, mint egy kandallót. Volt benne még egy maroknyi parázs. Felszította, és a lángra kapó fa fénye szétáradt a kályhában. Amikor visszafeküdt a helyére, a kályhacsőben elkezdett morogni, zsibongani a meleg füst, és itt-ott, ahol lyukas volt a cső, látni lehetett a felcsapó lángokat. Jól esett a fülének ez a duruzsolás. Segített visszaaludni. De még mielőtt elszundított volna, lopva meg akarta nézni az embert, aki ott feküdt az ágyán a szőrökön, és egyenletesen szuszogott. Csak akkor vette észre a fiú, hogy ébren van, amikor odapillantott, és látta, hogy a férfi őt nézi. Szomorú, de elégedett mosoly volt az arcán. Alig láthatóan biccentett a fejével, hogy meg van elégedve a gyerekkel: ’a kutyák az elsők’.

’Mióta van fenn?’ – kérdezte a fiú.
’Én még alszom.’ - felelt talányosan a férfi.
’Akkor miért van nyitva a szeme?’
’Hogy jobban lássalak…’ – mondta lassan tagolva az utolsó szót, és mindkettőjükből kipukkadt a nevetés.

A harsány kacagásban a srác felpattant, és macskát is meghazudtoló gyorsasággal rohant az ember felé, az utolsó méteren pedig úgy repült, mint a zsákmányára ugró farkas. Behuppant az ember és a fal közé a szőrökre.

’Akkor most már csinálunk egy jó nagy szánkót?’ – fészkelődött a prémeken a fiú.
’Mekkorát?’
’Hát akkorát, de akkorát, hogy hú!’
’Na jó, de mekkora az akkora, de akkora, hogy hú?’
’Hát, hogy mindent rá tudjunk tenni.’
’És azt ki fogja elhúzni?’
’Ha már rajta lesz minden, elmegy az magától’ – felelt a gyerek, és közben kacagtak.
’No, reggelizünk?’ – komolyodott meg a férfi.
’Társak vagyunk?’ – kérdezett vissza a gyerek.
’Milyen társak?’
’Milyen társak, milyen társak, hát útitársak’ – válaszolt a fiú halvány méltatlankodással a hangjában.
’Útitárs a kalauz is, te!’
’Akkor arra gondoltam’ – nevettek ismét.
’Hát, akkor igen, azok vagyunk’ – mondta a férfi.
’A társaknak ugye vigyázni kell arra, hogy egyikőjük se kövessen el hibát?’
’Igen.’
’Akkor előbb etesse meg a kutyákat, aztán reggelizünk’ – mondta a fiú leplezetlen örömmel, hogy sikerült túljárnia a férfi eszén.
’Hát jó messziről indítottál, fiam.’
’Maguktól tanultam’ – vágta rá büszkén.
’Akkor én is figyelmeztetlek valamire.’
’Mire?’
’Én előbb mindig megetetem a kutyákat, aztán kérdezek, hogy reggelizünk-e.’

A gyerek felpattant, kirohant a kutyákhoz, és látta, hogy jóllakottan szenderegnek ezek az ő kutyáihoz képest hatalmas, ijesztő állatok. Hallotta, amint utána szól az ember: ’Hát hazudok én?’
’Biztos, hogy néha igen’ – gondolta a gyerek, de ki ugyan nem mondta. Ezért is lepődött meg, amikor hátulról meglegyintették a fejét, és megszólalt a férfi:
’Te, a gondolataiddal is vigyázz, kölyök!’
Sokan hitték emiatt a férfiról, hogy belelát az emberek fejébe. Mindig jót mulatott ezen.

’Na, gyere, reggelizzünk, mert komoly dolgunk lesz ma.’ – mondta a gyereknek, aki még mindig az előbbi mondaton töprengett.
’Micsoda?’
’Halcsontokat kell hoznunk. Halszálkákat.’
’Hát az elfér egy zsebben’ – gondolta a fiú, és beleegyezett: ’Jól van, menjünk reggelizni.’

Asztalhoz ültek, reggeliztek. Nem akármit, mindig változatosan. Külső szemlélőnek mindig ugyanannak tűnt: hal, kenyér, vaj, de ha más sorrendben ette az ember, változatosnak hatott. Az sem mindegy, hogy hogyan teszik le az asztalra a hozzávalókat. Mindennap másként, más elrendezésben, úgy egészen ínycsiklandónak hat.

’Messze vannak azok a halak?’ – szólalt meg a fiú, és harapott egyet a kenyérből - ’Itt lesznek a boltosnál?’
’Annál egy picit messzebb. Na, ha megetted, menjünk is, és fogjuk be a kutyákat’ – rendelkezett a férfi.

Befogták a kutyákat az egyik szán elé, aztán a többit a másik elé.
’Na, nézzük csak, hányan vagyunk!’ – mondta gyanakodva a fiú.
’Ketten, meg a kölykök.’
’De akkor minek két szán?’
’Volt egy öreg eszkimó varázsló, aki most azt mondaná: csak. Sokat tanultam tőle, ezért aztán én is azt mondom: csak.’
’Á, maga mindig a bolondját járatja velem. Készen vagyok a második szánnal.’
’Még a harmadik is hátra van. A teherhordó.’

Ettől aztán tényleg megzavarodott a gyerek, és csak nézte, ahogy az ember összeköti a szánját a teherhordó szánnal. A másikra kivitték a kölköket, az ember pedig elindult a sajátjával. Hajtotta a szánját, utána siklott a teherhordó. Kirobbanó lendülettel húztak a kutyái, a szép, erős, széles mellkasú, sokat bíró, tapasztalt kutyák. Már több száz méterre volt a férfi, amikor visszakiáltott: ’Aztán le ne maradj a kölkökkel! Nehogy baj legyen!’

Ekkor fogta fel a gyerek, hogy nincs mese, neki itt szánt kell hajtani, kutyaszánosnak kell állnia.
’De én nem tudok szánt vezetni!’ – ordította kétségbeesetten az egyre távolodó férfi után.
Addigra már odaért az öreg: ’Aki szánkót készít, az tanuljon meg hajtani. A szánkót nem húzzuk, vonjuk, rángatjuk. Állj csak a végére, és kapaszkodj meg! Mondd azt, hogy ’Bra!’

Az öreg száját alig hagyta el a rekedtes vezényszó, már meg is feszültek a szíjak a kutyák mögött. A gyerek pedig mint a kutyakölyök, amelyik nagyot akar ugatni, de csak nagyot vonít, kiengedte a tüdejét, és mint egy megbicsakló pánsíp, mutáló hangján elkiáltotta magát: ’Braaa!’, és már lendült is a szánkó.


(Folyt. köv.)

árulás árulások iszony undor

-mindenki panszkodik.
- mi is panaszkodunk.
-én nem
- ne hazudj.
-anyád.
-a tied.
........Egyszóval szeretek itt ülni a seggemen, és hallgatni ahogy szép öltönyös fickók ,lerészegedve ugyan úgy ugatnak mint a dugonicsban, a régi dzsumbujban vagy a Dankó környékén.
-- érted? ellopom neki azt a hülje bringát szülinapjára a kis köcsögnek,és akkó még veri a nyálát.(bele húz egyet a kannásba)
- aggyá má nekemis he..... Grimaszba torzúlt arcal néz Pistike kezében lévő zöldes színü kannára. Kicsit rekedtes hanján pedig elkezdi osztani az észt.
- szerintem a gyerek szeretne téged szeretni, de biztos az annnyaa biztassa hogy ne
és ennek dől be a fiad. Fél hogyha szeretne akkó majd az annyaa nem szereti ŐŐt. hidd el Pista. Hidd el. Én ezekekről a kérdékrőől sokat tudok ám.. Kurva sokat.
-- Haggyá mán, te is csak egy lecsuszot szar vagy. és Isznak tovább.
---Én nem iszok nekem van tartásom.Ha iszok akkor csak a többijek kedvéjért,mert
akkó jobban bíznak bennem ezek a senkik. Nekem szívem van...szivem.. és nem is akár milyen. Én az életemet áldozom nekik. Magyarázott ZOZO-ka
A röhögés úgy robbant fel a a klubbban mint egy bomba.(club a lépcső alatt)
Böbe beis rohant a kukák mellől és pisszegett.
-- Ne pisszegj vipera
- inkább bicikli gumi..
--De szemét vagy. Bicikliről beszélsz amikor most mondtam el hogy milyen köcsög a
fiam.
- Bocs. Uszógumi.Igen uszógumi. Böbe ne sziszegj mint az uszógumi.
---Kuss mondta Böbe,egyszerű ellentmondást nem tűrő hangsullyal ..( kuss is lett.)
és ránézett Pityukára..Te meg mit szenvedsz már megint.?..mindig ugyan az a duma
Vegyétek tudomásul hogy vannak kurvák,és ezek a haszonleső feleségek, és vannak NŐK akik szerelmeket élnek meg. Egy igazi férfi haggya ( és felemelde duci ujját mint egy tanító és szúrósan kidüllesztette a szemét, sőt le is ellenőrizte hogy a pozició okés e.Látván hogy jól mutat,elégedetten folytatta)hogy a nőlye szerelmes legyen.
--És honnan tudom hogy most nőm van vagy kurvám? hm ezt mond meg. és belehuzott egy ujjabb kortyot a kannából. Böbe elgondolkozva felnézett a plafonra és összekulcsolta kezeit,mintha minggyáá lerogyna Isten lába elé.Olyan megvetéssel nézett a három férfinak lácccó tárgyra olyan undorral hogy még ennyit se nem tudnak,és lemondó keserő hangon csak ennyit mondott-Úrram atttyáámmm, hát nem figyeltek az öreg kopaszra. Az annyit magyarázott mán erről a dologról mint állat.
- Az öreg mindig csak magyaráz,de hogy él ? nézd meg semmilye sincs, az ő filyai is egy rakás szarok.
---- ÍÍÍÍÍÍgy igaz hangzott a rövid helyeslés a kapualol.
Az öreg jött,vagy már ott is vólt csak nem jelezte mert szeretett észrevétlen lenni néha.
-- A gyerekeim vagy mik valoban szarzsákok,de az anyukáik sajnos kurvák voltak és nem anyák.
--Magyarázd meg nekik öreg..kérte Böbi...és csábitóan nézett az emberre aki vette a lapot és tolta is az igét Böbének: Tee Démon..ha accc egy kávét akkó oksa.
Ha az öreg kávézik és mesél akkór az kurva jó,akkór figyelnek és a lélekben melegednek,mert akkór úgy összetartoznak a tesok az intisek az eldobottak. Az öregnek jó a memoriája, ezért utálják is de nagyon kell az emlékőre közéjük,mert mert különben nagy baj is lehetne.
---Tök mindegy hogy valaki nő vagy férfi,ha nem ember.Ezért aztán beszéljünk egy picit az emberről.Az igazi ember olyan tiszta szívő mint egy állat. Egyszerű, péntos és játékos.Hazudik ha kell de mindenét a sokmillió éves törvény irányítja.
Az embernek látszó tamagucsikhaszonleső gyávák.Bárkit bármikor elárulnak.
--A nőről beszéjj. szolt zozo.
--embeer ,nyugi...mesélek én történeteket aztán majd dönsd el hogy ki a nőőő.
-Arrol a kurvárol mesélj...szólt közbe böbe.
---Drágám én szinte csak az áruló mocskokat ismerem.Gondolj csak bele abba a szukába
aki az erdőben megszüli a gyermekét ,eső és hideg és elharapja a köldökzsinort és ott haggya a babát a levelek közt.Két óra múlva kutyák találják meg szerencsétlent és pechhére él.Nyomorult iszonytató helyzet a szülőnek és születettnek. Ők nyomorultak. De azok akik kinéznek maguknak pénzes palikat és hasonlót tesznek az már más. Ott van például az a csaj is, aki lavorral verte a hasát a 7 hónapos magzat
fejét aztán mert az túl élte ,születése után eldobta.De ez most is van. Néhány évvel ezelőtt láttam egy agydaganatos kislányt.Többszőr műtötték,és kisérleteztek vóna vele az orvosok.Szerencsére a kislány meghalt.4-5 éves lehetett.Hallottam amikor a folyoson örjöngött a psziho ember, mert akiderítette hogy ez a lény is ütötte verte a benne lévő magzata fejét(fehér ember) Mert megbánta hogy a pasitól van,aki akkór tájt bukta el vagyonát.Amin röhögtem az az vót hogy "ANYUKA" alapítványt hozott létre hogy a kis beteg gyerekeknek segítsen.Ebből akar megélni. Higgyétek el nekünk Vólt Van intiseknek jó. Minket eldobtak,minket már nem tudnak használni anyukáék apáin ellen. Gazdag pénz csinálo apákat szidnak a fiaik,lányaik mert anyuka a férj legjobb barátjával csalja és bűntudatból támadja majd a férjet.Van egy régi mondás
...és nagyon szomorú lett az öreg arc..." A barátaink olyan nőt választanak akiket mi le se köpnénk"...és sohajtott. Ahogy kimondta ezt a mondatot Böbe rögtön elkezdte a pánk szöveget..1 megérett a meggy 2 megérett a meggy 3 nőbe sose bizz...
-- Igen. az a srác is hogy át lett verve. de erről már nem mesélt az öreg. fájt a barátja elvesztése.Nem csak azért mert számithatott rá anyagilag (tévképzete volt az öregnek) hanem mert olyan kis szerencsétlen jószándéku fiunak tünt.Aki méltó a szeretetre. Tudta hogy a feleség hülyére veszi a srácot,és a gyereket is ellene uszítja,de nem szólhatott. Most meg haldoklik szegény. A tetű nagyszáju "haverjai"
meg belepiszkáltak. A nö pedig mindent megmérgezett,hazudott mert boldognak akarta tudni barátját egy másik nővel és ez veszélyeztette a gazdagpicsa szerepet. Már rég nem beszélnek.A Barátja lent haldoklik gazdagon ő meg itt szegényen.Ez van. Az igéretet megtette. Barátja halála után leleplezi és megszényeniti és nyilt szinen megalázza a nőt és azt az egy két genyát. Nem akarja hoy a barátja többet szenvedjen.
Mert az a kis elkényeztetett kisvárosi pöcs aki nem érti az intis apját és átbaszta a csaj ahogy meglátta a birodalmat.....
--mongyad öreg,folytasd....unszolták
---Áh haggyuk. mondta és keserű arcal kiöntötte a kávét (ilyen csak akkor vólt amikor megértette hogy a vólt felesége egy kis kurva és a kölkei szaporulatok) A Barátja nője és lánya egykutya. A poharat kidobta a kukába,annyira akart menekülni minden piszoktól

Parlamenti képviselők -nemierőszak

-Téged is megköcsögőtek öreg?...kérdezte olyan faluszéli hetykeséggel Atika.
- Te hülye vagy baee. Előbb nyomná ki a szemét annak te vadbarom.Hát nincs igazam?
és tágra nyílt reménykedő szemmel nézte a borostás öreg intistesót Ő a vad,mindenkinek "felpakoló" BÖBE
Az öreg tudta az igazi és a félig igazit.Kedvelte Böbét és értette a tekintetéből jövő parancsot,és aszerint is válaszólt.
- Nem. Soha..(.megjegyzem ):ez igaz is vólt.-De azért előfordult hogy egy egy nevelő
akit az Isten rosszúl rakott össze,átlépett határokat....pici szünet,egy apró sóhaj
...aztán az ember gyermeke szégyelve és undorodva önmagátol, félrevonult az erdőbe.
1966 rég vólt...igen igen rég..motyogta és bekeményedett a szeme.Ilyenkor szoktak félni az öregtől.
"és az évek szállnak mint a percek.."
-Mifáj Embeer? Mond el kit ke pofánvágni?
- Senkit mucu. és vigyorgott Böbére.
- NAA UGYEE ŐT IS MEGCSINÁLTÁK üvöltött diadalittasan Atika
- Te lukasagyú. Megmondanám a lett vóna.Nekem az fáj hogy pár évvel ez előtt találkoztam egy régi tanárommal,nevelőmmel,aki megkérdezte tőlem
- Mond X Y molesztált benneteket
- Igen. válaszóltam. Sajnos igen.Még A-t B-t és C-t is.
- Akkor jól sejtettük...
Korusban hangzott el "A TETŰŰ"
- Nyugi gyerekek,ebben semmi tetüség nincs, mert amig a Parlamenti képviselők olyan törvényjavaslatot akarnak tenni hogy pornófelvételhez már 14 éves lányokat is lehet használni .
- Biztos hogy köztük is sok a szemét ember.
- Ez igaz Böbe,de gondolj csak bele.Ki ment e egy TANÁRNŐ is vagy egy ANYA is a kossuth térre a parlament elé pedofilozni a HONATYÁKAT? Nem Böbe.
- Ez igaz .mondta szomoruan,és földhoz vágta a vázát,ami darabokra tört és már nem lehet benne szép mezei virág.
Én csak együtt köptem az öreggel a tükörbe.

A segéd
(7. rész)


A szőrcsomót jó mélyre süllyesztette a zsebébe, és valahányszor, amikor már nagyon nehéznek érezte a szánt, bele-belenyúlt a zsebbe, és abból merített erőt. Az embereknek a lélegzete is elállt, amikor feltűnt a falu határában, mert már messziről látták a szán elején strázsáló kis farkast, mely őket nézte. Ugyanakkor boldogok is voltak a falubeliek, hisz’ úgy tűnt, a fiú sértetlenül megúszta a nagy kalandot.

A férfi és az öregember egymással beszélgetett a férfi háza előtt, fél szemmel sandítva a közelgő fiúra. Minden igyekezetükkel próbálták elrejteni aggodalmukat, amin az egész falu jót mulatott, hiszen náluk jobban senki sem féltette a gyereket. Amikor a fiú odaért hozzájuk, az öreg meg akarta simogatni örömében, de ahogy nyúlt felé, a farkaskölyök fenyegetően rámordult. Meg is torpant egy pillanatra az öreg, majd nyomban azután elégedettség suhant át az arcán. A mozdulatot a kis farkas felé folytatta, hogy hűségéért simogatással jutalmazza, mire megszólalt a fiú:

’Azt ne! Ne tegye.’

Olyan halkan és finoman, de olyan erővel mondta, hogy az öreg keze megállt a levegőben. Erre megkérdezte a férfi:

’Miért ne?’ És ő is tett egy próbát: keze megindult a farkas felé.

’Maga se tegye’ – ismételte a fiú.
’Hát, de mért’ne?’ – kérdezte értetlenül és kissé frusztráltan az ember.
’Mert ő a jövőm. Ahogy a múltamhoz senkinek semmi köze, úgy a jövőmhöz sincs. A szánom a múltam, azt húztam-vontam négy napig, az pedig nagy súly. És egyetlen egy valaki tudja csak elhúzni, és jól irányítani a múltamat, az pedig a jövőm’ – ahogy kimondta, hogy ’jövőm’, a farkaskölyök leugrott a szánról, és odarohant a fiúhoz. Innentől mindenki tudta, hogy mi a neve.

A gyerek bement a házba, vele a négy kölyök és a farkascsemete, és letelepedett a tűzhely mellé. Ahogy táncolt a láng, nyelvet öltött, és növekvő árnyékokat festett a falra, a fiú pedig nekiállt befonni a zsebéből előkotort farkasszőrt. Szövögette, fonogatta, közben szépséges dallamot dúdolt, dünnyögött, mormolt, a négy kutya pedig nyugodtan szundított mellette. A farkaskölyök viszont ébren volt. Hegyezte a fülét az énekre, szimatolta a szőrt, bámult a fiú szemébe, melyben táncolt a tűz, és közben emlékek lepték el elméjét. Ahogy élte a múltat, ismerős hangok és képek úsztak elé, és megjelent köztük egy-egy soha nem látott és hallott is, valami forgó szobáról és idegen, emberi-asszonyi énekről. A fiú pedig hóviharban vágtázó farkasokról álmodott, miközben elkészült a fonattal, a nyakába akasztotta, majd követve a kutyáit, ő is lefeküdt aludni.

A férfi és az öreg csak ekkor mertek megmoccanni. Nem azért, mert tartottak a vadonból érkezett állattól, hanem mert úgy érezték, varázslatnak voltak tanúi. Betakarták a fiút, és enni adtak az állatainak. A kutyák félálomban rágcsálták a fagyott halat. Csak a farkaskölyök volt éber. Odafeküdt gazdája mellé, sokáig nézte lehunyt szemét, aztán hozzányomta fejét a homlokához, és kis idő múlva ő is elaludt. Álmában együtt forgott, morgott, dúdolt, rohant, szédült, farkas- és embergyerek, és álmodták az árvák kucorgását.

(Folyt. köv.)

A segéd
(6. rész)


’Hhm. Nem rossz. Tényleg nem rossz, amit csináltál’ – mondta a férfi a szán fölött állva.
’Tudom’ – válaszolta a gyerek.
’De tudod, nem ezt nevezik jónak.’ – tette hozzá az ember.

A fiú elképedt, tágra nyíltak a szemei, és várta, vajon mi sül ki ebből, mit akar mondani a férfi.

’Tudod, gyerek, az emberiség sok olyan dolgot csinál, ami valójában nem rossz, mégis mindig hiányzik belőlük valami, ami miatt azt kell mondani, hogy a jó nem ilyen. A szánodról eszembe jut a sok-sok fájdalom, a hideg tűz, a belső vihar. Olyasvalamilyen fájdalom, mint amiről egy magyar költő írt az Anyám balladát táncol versében. Jó volna, ha most ezt el tudnám neked magyarázni, hogy megértsd.

A gyerek szemébe könny szökött. Forró, égető könny, ami most nem tudott jégkristállyá fagyni. Valahova a régmúltba zuhant, egészen aprócskára zsugorodott, és belül hallgatta azt az éneket, és látta, érezte a szédülést, amelyet egy női ölben, karban élt át, ahogy az anyja táncolt és énekelt, és ő szerelmes részegségében három évesen ott kapaszkodott a nyakában, és élvezte azt a gyönyörű hangot és dallamot.
’Azt hiszem tudom miről beszél, Mester’ – szólalt meg végül. ’Azt szeretném, hogy engedjen el egy pár napra a kutyákkal és a szánnal.’
’Hát mért?’
’Akarok egy vezért keresni a szán elé.’
’És odáig ki húzza el a szánt?’
’Majd én tolom.’
’Rendben van’ – egyezett bele a férfi.

A fiú kitolta áttetsző szánját a ház elé, felrakta rá a kutyakölyköket, pokrócokat, elegendő elemózsiát, és elkezdte kifelé tolni a faluból. Az emberek kisereglettek a házaikból, és azon tanakodtak, vajon mi lelte már megint a férfit és a gyereket? Hova küldte a fiút az ember? Vagy elszökött a gyerek? Esetleg elkergette a férfi? – találgatták. Minden megfordult a fejükben. Töprengtek, és félhangosan motyogtak. A süteményes asszony oda is ment az emberhez, és rászegezte a tekintetét, mely most nagyon szúrós volt:
’Csak nem elküldte?!’ – vonta kérdőre a férfit, de az úgy nézett vissza rá, hogy az asszony már bánta is, hogy megszólalt. Éppen ekkorra ért oda az öreg, és csak annyit mondott:
’Biztos dolga van, nem kell aggódni’ – és összenéztek a férfival.

Egy kis idő múlva már alig lehetett látni a szánját toló fiút, olyan messze volt már, és a szél is felkavarta a havat. A férfi bement a házba, jól begyújtott, gondolva, hogy néhány óra múlva úgyis megérkezik a gyerek, nem lesz ebből pár nap. Odakinn átfagy, itthon meg jól átmelegszik. A gyerek közben csak bandukolt, és tolta maga előtt a szánját. Volt, amikor elfáradt, és eléállt a hámba, hogy inkább húzza. A kölykök le-leugráltak, cibálták gazdájuk lábát, csetlettek-botlottak, aztán mind visszakéredzkedtek az ülésre. Így aztán a furcsa utazásból szüntelen kutyapakolászás lett.

Amikor a fiú elfáradt, felfeküdt a szánra, bebugyolálta magát és a négy kölyök a takaró alatt melegítette. A második nap végéig semmi sem történt. Csak ment-ment, kölykök le, kölykök fel, evés, alvás és ő tolta-húzta, húzta-vonta a szánt. Harmadik nap hajnalban különösen hidegre ébredt, és tudta, hogy azonnal mozognia kell, különben visszaalszik és megfagy. Befogta hát magát a szán elé, és húzott. Alig ment 10 percet, amikor vércseppeket vett észre a havon. Megtorpant, de tekintetével követte a cseppeket. Nem messze tőle, 100-150 méterre látott egy kis szürkés foltot mozdulatlanul heverni. A kutyakölkök is felfigyeltek rá, és hegyezni kezdték a fülüket, az orrukat pedig az égbe emelve szimatoltak abba az irányba.

A fiú leemelte a botját a szánkó oldaláról, kezébe vette, és folytatja útját, követve a véres nyomokat a távoli kis halom felé. Tudta, hogy valamilyen állat lehet, de meg akarta nézni közelről. Amikor már majdnem odaért, kibújt a hámból, hogy ha védekezni kell, vagy harcolni, szabadon tehesse, kezében a bottal. A négy kölyök leugrott a szánról, és rohanni kezdett a tetem felé. A fiú féltette a kutyáit, és ő is sietősre fogta. Amikor már csak 2-3 méterre voltak, látta, hogy egy jól fejlett, nagyon erős farkas fekszik a hóban. Közelebb akart menni a kutyákkal, amikor a tetem mögül egyszercsak egy izzó tekintetű, fenevad rontott elő morogva: egy farkaskölyök. Olyan vészjóslóan morgott és olyan fenyegető volt a tekintete, hogy minden élőlény érthette a jelentését: ’Egy lépést se, mert széttéplek!’

A négy kölyök közül három azért nekiugrott a kicsi farkasnak, a pityergőszemű viszont csak leült, és egy hosszú, szomorú vonítást küldött az ég felé. A kölyök rettenetes erővel küzdött három támadójával, volt ott vinnyogás, sivítás, fogak csattogása, de a három betolakodó nem tudott mit kezdeni a vad fergetegként morgó farkaskölyökkel. Végül feladták a harcot. A farkas is elfáradt, de látszott rajta, hogy elszánta magát az utolsó ütközetre, amit ezzel a kétlábúval kell megvívnia. Legnagyobb meglepetésére a kétlábú csak ott térdelt a pityergő kutyája mellett, és nézett. Nézte őt, az aggódó árvát, aki védelmezi halott anyja tetemét.

Ekkor vette csak észre a fiú, hogy él még a nőstényfarkas. Utolsó perceit tölti ki. Felvette a pityergőszeműt, és óvatosan elindult az anyafarkas felé. A kölyköt lefegyverezte ez a szerény, alázatos közeledés, és amikor megpillantotta Pityergő tisztaság tekintetét, jó mélyen belefúrta lelkét, és átengedte magát annak a jóságnak, amely ebben a kis vakarékban lakozott. Egy szempillantás alatt megszületett a bizalom. A fiú letérdelt a farkasanyához, a kezét odatartotta az orrához és az megszagolta őt. Ez a szaglás, már nagyon gyenge volt, de az inger még eljutott lassan kihunyó tudatához. Kinyitotta a szemét, és a fiúra nézett. A gyereknek erre újra eszébe jutottak a képek, a körülötte forgó szoba, és a szépséges dallam. Homlokát odatette a farkaséhoz és dúdolni kezdte.

Térből és időből kiszakadva a farkas gondolta, amit gondolt, a fiú pedig emlékezett, és egyszerre megértette, hogy miért nem hallja többé ezt az éneket. Az anyja is elvérzett valahol az emberi jégmezőkön, a hideg és kegyetlen emberi szíveken. Elővette kését a zsebéből, és levágott egy csipetnyi szőrt a farkasanya testéről. Odatartotta a kölyöknek, aki megszagolta, és végképp nem volt már kedve acsarogni. A gyerek a kölyök felé nyúlt, az pedig hagyta magát megérinteni. A fiú felnyalábolta, odatette utoljára az anyja szeme elé, még egyszer összenéztek, és a farkas végleg elaludt.

Ekkor felállt a gyerek, és elindult a szán felé. A farkaskölyök követte Pityergő tisztasággal, és a három kölyök elfogadva az új helyzetet, sőt, elismerve a farkas feljebbvalóságát, megvárták, míg az elsőként ugrik fel a szánra. Utána mindegyik kutya elfoglalta a helyét a szánon a pokrócok alatt, úgy befúrták magukat a takarókba, hogy csak a szemük kandikált ki. A farkaskölöknek nem kellett a sok pólya, csak állt a szán elején, és figyelt.

A fiú újra befogta magát a hámba, és elindult az állatokkal hazafelé, hiszen megtalálta a vezért. Most már nem az emberhez ment, hanem az otthonába, mely az embernél volt.

(Folyt. köv.)

Arcátlan hatalom és Nyilas Misi...

120 srác. 120 különböző korosztályu gyerek.Mindegyik elárúlt, el árvult fickó. Némelyik rég túl van a gyilkosságközeli állapoton. Van akit mindig "Csak " megvernek.
120 anyázó vadhús...Ülünk és nézzük, mert néznünk kell a LÉGY JÓ MINDHALÁLIG cimű borzalmat.Mióta létezem azóta utálom azt aki írta és azt aki filmet csinált belőle, és azt is aki azt akarta hogy nézzük és tanuljunk...Ennek a rohadék kis MISINEK sok ember köszönheti hogy nem léptem a szályába. A MI intézetünkben csak 120-an néztük
végig és irigyeltük a kis majmot, hogy haza viszik a szülei...ÉN NEM AKAROK DEBRECENI
DIÁK LENNI...Ha ilyen egyszerű lenne. Kiáltok egy nagyot és össze esek, és a BÍRÓ emberhez méltóan nyilatkozik: Misike jó.
Azóta sem találkoztam igazi bátor bíróval. Mindig csak a hatalom álltal létrehozott
megtorló törvényeket végrehajtó gyávákkal hozott össze a sors....
Nyilas Misi bele égett a lelkekbe.Mélyre. Nagyon mélyre ,és mi eszerint nevelgettük
utódnak szánt szaporulataink, és ennek következtében ilyen NACCERŰ lett minden:
Járdaszélén kajálok egy utcaseprő fizikussal, és arról beszélgetünk hogy a tófóliát
dupla rétegben kell kifeszíteni az erdőben ha már ott kell élni.- Én nem vagyok hajléktalan uram. Van otthonom, ott vannak a könyveim,és még tanulok is.
Nyilas Misit Ő is ismeri. Kacagunk.
A mindenünkből kifosztó hatalom ennek a kis büdös Misinek köszönheti hogy a Parlamentből eddig még nem lettek kipofozva a rokonok. Pedig kikéne ezeket rakni.

segéd 5

A segéd
(5. rész)


A férfi szeme legelőször az ablakra tévedt, mely tárva nyitva volt. ’De hiszen akkor nagyon hideg lehet odabenn’ - gondolta. A hőmérő -27 és fél fokot mutatott. Benn három kutya aludt nyugodtan, a negyedik kölök viszont, amelyik a fiúval jött, szemben ült a gyerekkel, mélyen meredt a szemébe, és mindketten pityeregtek. Úgy ültek ott egymással szemben, lógatva az orrukat, mintha egy tó fölé hajolnának. A kutya szeméből kigördült egy könnycsepp, és a férfi most látta csak, hogy egy áttetsző, kristályos valamire hull, egy kecses félkör alakú ívre, melynek formáját oly’ jól ismerte a tenyere. A fiú arcáról is lepottyant egy csepp, és rögtön oda is fagyott a fogantyúra, kikristályosodva, mint egy leheletfinom hópihe. És amint a huzat és a szél lesodort egy-két pelyhet az ablakpárkányról, és ráhullottak a talpakra, mindjárt rá is fagytak, és a fiú körbekarcolta őket a vonókésével. Onnan messziről, az apró lyukon keresztül úgy nézett ki, mintha hóból és jégből lenne benn az a szánkó.

A férfiembernek megremegett az orrcimpája. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ki ne szakadjon belőle a sírás. ’Egy gyermek, aki a könnyeiből készít szánkót’ – zokogott fel belül a gondolatra. Jól teliszívta tüdejét, és kiegyenesedett, mert erősnek akart mutatkozni. De közben majd’ meghasadt a szíve. Bezörgetett a műhely ajtaján:

’Na, mikor lesz már kész, te kölyök! Ennünk is kéne.’
Nagyon halk, szomorú hangon jött a válasz:
’Még egy perc, aztán kitolom az udvarra.’

A férfiember rágyújtott, és elővette vastag prémkabátját a gyereknek. Az udvarra nyíló nagy műhelykapun megcsikordult a zár, és a finom surrogás a havon úgy szólt, mint amikor egy szán talpa szántja. Az ember szándékosan nem a műhely, hanem a ház ajtaján ment ki az udvarra. Két házzal arrébb a szomszéd, az öreg, leste már, hogy mi készülődik. Nagyon kíváncsi volt erre a barátságra, és látta, hogy a férfi átvág az udvaron. Amikor odaért a műhely elé, nagy megrökönyödésére nem látott semmit, csak a fiút, amint ott áll, és a lábánál ül a pityergő kutya.

’Hát hol a szánkó?’ – kérdezte.
A srác elmosolyodott: ’Itt mellettem.’
Mintha káprázott volna az ember szeme: ’De hisz’ nem látom.’
’Akkor jöjjön ide, és fogja meg’ – biztatta a fiú. A férfi odatette a kezét, ahová a gyermek mutatta, és valóban érezte, hogy ott van a szán.
’Hát ezt meg hogy csináltad?’ – hitetlenkedett.
’Lemásoltam a hópelyheket.’
’Csak a hópelyheket?’ – kérdezte a férfi.
’Hááát, nem csak…’ – felelte halkan a gyerek.
A férfi kínjában remegő hangon, de maradék férfiasságával megszólalt:
’Na, együnk valamit’. Vidd vissza a szánkót, aztán gyere az asztalhoz.’

Ahogy a fiú tolta vissza a műhelybe a szánt, egyszercsak elfogyott körülötte az udvar hava, és áttetsző művét kirajzolták a hátterébe került tárgyak. Mintha felkavarodott hópelyhekből készült volna az a szánkó. Mint egy kimerevített, sűrű hóesés, olyan volt.
’Ilyen kis ember, ennyi megfagyott könnyel! Hogy bírta el?’ – döbbent meg a férfi, és a gondolatra cserbenhagyta minden férfiassága. Egyszerre megértett valamit a saját életéről. Peregni, záporozni kezdtek a könnyei, és szökőárként mosták el fájdalmának emlékműveit. Érezte, hogy új lendülettel rohan a vér az ereiben, hogy új élet dörömböl bennük. Még izgalmasabb, még szebb, még gazdagabb.

A műhely ajtajában megjelent az öreg, akinek szokása volt, hogy mindig mindenre megjegyzést tegyen, de most neki is elállt a szava. Nagy sokára bukott csak ki a száján:
’Akkor ez mégsem mese.’

Aztán odafordult a fiúhoz és azt kérdezte: ’És mi a neve a szánodnak? Mert északon minden szánnak van neve.’
Egymásra nézett a kutyakölyök és a gyerek, és a férfi már meg is értette, hogy a szánt nem hívhatják másként, mint hogy ’pityergő tisztaság’. De mivel senki sem szólt egy szót sem, az öreg még mondta a magáét, hogy lehetne talán Láthatatlan, vagy esetleg Szellemszán, de a fiúnak olyan büszke és ellentmondást nem tűrő volt a pillantása, hogy az öreg inkább csak magában motyogott.

A férfi és a gyerek, sírástól vörös szemmel ültek a vacsora fölött, de valami szokatlan derű lengte őket körül. Az udvarról beszűrődő hangokból tudták, hogy az öreg odacsődítette az egész falut. Még reggel is, amikor felébredtek, találtak őgyelgőket a műhely körül, akik ha ránéztek a szánkóra, el-elpityeredtek.


Folyt. köv.

segéd 4

Az ember csodálkozott, hogy a fiú nem jön izgalomba a kutyanézés ötletétől. Próbára igyekezett tenni azzal, hogy jó nagyokat lépett, olyan igazi férfiasat. A gyerek viszont közben lemaradt. Nem szaporázta. Ment a saját, egyenletes, belső sebessége szerint.

’Mi van? Nem is vagy kíváncsi a kutyákra?’
’Ja, dehogynem, dehogynem – eszmélt fel a fiú.
’Hát hol jársz a fejedben, gyerek?’ – kérdezte a férfi.
’A szánkón gondolkozom. Maga se nézte meg. ’ – felelte egykedvűen a fiú.

’Na, ez is jó hamar megsértődött. Duzzog a szentem’ – gondolta magában a férfi, de azért tetszett neki. Már most látszik, hogy büszke akar lenni a munkájára. Esküszöm megnézem, hisz’ kíváncsi vagyok én is, hogy mit ügyködtél.

A fiú erre megállt, és kihúzta magát. A férfi hallotta, hogy elhaltak a hóban a léptek, és hátranézett. Ott állt előtte ez a kis zöldfülű, aki mégis, ahogy így minden erejével kiegyenesedett, mintha egy mamutfenyő lenne. Egyenes derék, felszegett fej.

’Nna mi rosszat mondtam?’ – kérdezte kissé kelletlenül a férfi.
’Én nem ügyködöm. Én alkotok.’ – felelte a fiú.

Hú, az anyja szentségit – gondolta az ember. Itt vigyázni kell minden kiejtett szóval, mert úgy látszik hamar eltörik az a mély barátság, ami indult. Itt nem lehet csak úgy dobálózni a szavakkal. Ebben a fiúban tényleg van valami. De akkor lepődött csak meg igazán, amikor a fiú büszke tekintetében finoman, valahonnan egészen mélyről megjelent a szemzugban két könnycsepp.

A mindenit! Erről már hallott valamikor réges-rég az egyik öregtől. A pityergő tisztaságnak hívták. De ez csak egy mese volt. És most mégis itt van a valóságban?

’Jól van na, hát én nem bánok olyan szépen a szavakkal – igyekezett megenyhíteni a fiút – De azért sokat mondanak a szavaim. Mindenki értse ki belőlük, ami neki szól. Tehát akkor te meg értsd ki belőle a szépet. Megegyeztünk?’
’Meg’ – hangzott a válasz.
Most már együtt haladtak. A férfi lassított léptein, a gyerek pedig szaporázott, és úgy mentek egymás mellett, mint mester és segédje, de már nem lehetett tudni, melyikük melyik.

A kutyaválasztás szokványosan zajlott. A gyerek leguggolt, és amelyik kölyök kiválasztotta őt, azt választotta ő is. A ceremóniát persze végigjátszották. Ettek egy keveset, ittak egy keveset, beszéltek egy keveset, hümmögtek sokat és aztán vitték is a két kutyakölyköt. Az egyikük azonban nagyon fura volt. Nem kerülte az ember tekintetét, ahogy a kutyák általában, hanem mélyen nézett a fiú szemébe, ahogy az cipelte hazafelé. Mindig az arcába akart nézni, és a szemébe. Kíváncsi volt a tekintete és nagyon együttérző. Az ember már-már úgy látta, mintha hasonló ködfátyol lepné el a kutyakölyök szemét is, mint amikor a fiúéban megjelent a
pityergő tisztaság. A másik kölyköt az ember vitte, mert az egy valódi vadóc volt: morgott, vakkantott, vicsorgott, rágott, harapott.

A férfi alig várta, hogy végre hazaérjenek, mert erős volt a két kicsi, komoly súlyuk volt, a fiú mégsem érzékelte, mert mintha révületben tették volna meg az utat, ő és a kölyök a kezében. Nehéz volt haladni ebben a révültségben. Amikor megérkeztek, a fiú mindjárt megetette a szájából a kutyákat, és összeengedte a négy kölyköt. Nincs borzalmasabb annál, mint amikor négy helyét kereső, a falkáját kutató, gazdája kegyeiért versengő kutyakölyök nekiáll rendet rakni két férfi otthonában. Asszonyi szemnek nem való, a férfiúi idegek pedig felmondják a szolgálatot. Egyedül a kacagó gyermek tud felülemelkedni ezen az isten csapásán. Végül aztán rend lett. A fiú kinyitotta a műhely a házból nyíló ajtaját, és a négy kölyök berohant.

’No, akkor megmutatod?’
’Most már csak holnap.’
’Hogyhogy?’
’A séta közben rájöttem valamire.’
’Mire?’
’Arra, hogy tényleg csak ügyködtem. Most egy kicsit alkotok rajta.’

A férfi megint megdöbbent. Ez a gyerek jóval több, mint amit el tudott róla képzelni. Közben megérkezett a posta, amelyben az öreg barátja írt, és mellékelt a fiúhoz egy kis használati utasítást. Megírta, hogy nem tudni ki az apja, hogy ki az apja, sőt azt sem tudni, vannak-e testvérei, ami viszont látszik, hogy varázserővel született. Említette azt is, hogy érdemes vele mindig őszintén beszélni. Ezt már tapasztalta is – gondolta, és halvány mosoly jelent meg az arcán. Szűkszavú útmutató, de a képzelet ki tudja tölteni.

A fiú ezalatt bement a műhelybe és dolgozott tovább. Múltak az órák, és a férfit már nagyon izgatta, hogy mit csinál ilyen néma csendben ez a gyerek. Nem hallani a gyalut, nem hallani a vonókést, egyáltalán semmit sem hallani. Odaóvakodott az ablakhoz, hogy lopva belessen, de nagy meglepetésére be volt húzva a függöny. Nem látott be. Akkor eszébe jutott, hogy a házban van egy luk a gerendába fúrva, azon éppen át lehet látni a műhelybe. Odaágaskodott és leskelődött. Benn három kutya aludt nyugodtan, a negyedik kölök viszont, amelyik a fiúval jött, mélyen meredt a gyerek szemébe, és mindketten pityeregtek. A műhely udvar felé eső ablaka pedig tárva nyitva volt. De akkor bizony nagyon hideg lehet odabenn, gondolta az ember, hiszen kinn -27,5 fok volt.

És a kutya szeméből egy-egy könnycsepp ráhullt a szánkótalpra és a tartóívekre, és a fiú szeméből is kigördült egy-egy csepp, és rögtön oda is fagyott, kikristályosodva, mint egy leheletfinom hópihe. És amint a huzat és a szél lesodort egy-két pelyhet az ablakpárkányról, és az ráesett a szánkóra, mindjárt rá is fagyott, és a fiú körbekarcolta a vonókésével. Úgy nézett ki, mintha hóból és jégből lenne benn az a szánkó.

A férfiembernek megremegett az orrcimpája. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ki ne szakadjon belőle a sírás. Egy gyermek, aki a könnyeiből készít szánkót – zokogott fel benne a gondolat. Jól teliszívta tüdejét, és kiegyenesedett, mert erősnek akart mutatkozni. De közben majd’ meghasadt a szíve.

Bezörgetett a műhely ajtaján:
’Na, mikor lesz már kész, te kölyök! Ennünk is kéne.’
Nagyon halk, szomorú hangon jött a válasz:
’Még egy perc, aztán kitolom az udvarra.’

A férfiember rágyújtott, és leakasztotta szögről a gyereknek a saját vastag prémkabátját, mert mostanra már biztosan átfagyott. A nagy műhelykapun, ami

segéd 3

A segéd
(3. rész)

Esze ágában sem volt elmenekülni. Volt valami a levegőben, amit megérzett. Valami varázs. Vagy valami illat. Netán hűvösség… Nem tudni mi, de valami volt, ami mágnesként tartotta az embert ezen a helyen, és ezt pontosan érzékelte a fiú. Lehet, hogy a furcsa farkasok, vagy kutyák, ezek a köztes lények tették, melyek hatalmas utakat jártak be, nagy terheket húztak, és odaadóan szolgálták az embert.

Kopogtak az ajtón. Egy öreg eszkimó lépett be:
’No, hol vannak azok a kutyák, akiknek le kell vágni az egyik lábát?’

A fiú felkapta a fejét. Nem hitt a fülének. Miféle kutyaláb-levágásról beszél itt ez az ember?! Olyan szúrósan és kérdőn nézett az eszkimóra, hogy az öreg azonnal magyarázkodni kezdett:
’Azért kell levágni a kutyák egyik lábát, hogy ne tudjanak elszökni, és ki legyenek szolgáltatva a gazdájuknak. Hisz’ a háromlábú kutya mindig otthon marad a gazda mellett. Kénytelen hűséges lenni.’

Erre úgy csapódott az asztalra a kis déli gyerek tenyere, hogy még a férfi is kiejtette a halat a kezéből, az eszkimó pedig összerezzent. A kutyák a hang irányába kapták a fejüket, és a srác így szólt:

’Halkan mondom, és csak egyszer. A társaim lábához senki hozzá nem nyúlhat, mert ők a lelkemért szeretnek, és azért lesznek hűségesek hozzám. Aki pedig nem hűséges hozzám, az nem látja a lelkem, és az mehet!’ – mondta, s azzal visszaült a helyére, folytatva a reggelit. Most jóval erősebben markolta a kését, határozottabban vágta a húsdarabokat, és közben a két kutyakölyök lassan odasompolygott a lábához. Az öreg eszkimó és a férfi összemosolyogtak, és végül megszólalt az ember:

’Kitűnőre vizsgáztál, fiam. Ebben a faluban csak egyetlen embernek háromlábúak a kutyái. Az is a neve, hogy Senkisem. Belőled viszont lesz valaki.’

Az öreg eszkimó ledobta bundáját, és leült ő is az asztalhoz. A gyerek még mindig szúrós tekintettel meredt rá, de az eszkimó olyan szelíden mosolygott, hogy a fiú végül megenyhült. Már hárman reggeliztek.

’Mikor kezdik a szánkókészítést?’ – kérdezte az öreg.
’Már elkezdtük’- felelte a férfi.
’El-e? És mikor?
’Amikor leültünk reggelizni.’
’Jaj, maguk déliek mindig ilyen furcsán viccelnek?’ – kérdezte cseppnyi bosszúsággal, de derűsen az eszkimó.
Reggeli után kirámolta a hátizsákját. Teli volt viasszal. Ötféle viaszt hozott, meg faggyút is, és azt kérdezte:
’Jó lesz ez a szánkóhoz?’
Az ember a kezébe vette az egyiket, nyomkodta, majd a szeméhez emelte, és úgy nézegette: ’Jó’ – válaszolt.
A fiú is megtapogatta, és kiválasztott egyet az ötféle viaszból:
’Ez a legfinomabb.’
Az öreg erre odasúgta a férfinak:
’Ez nagyon tehetséges.’
’Az’ – válaszolta az ember, és elindultak a műhely felé.

A két kölök követte a fiút, mancsával kapkodott, és állkapcsát csattogtatta a nadrágszára után, és úgy tűnt, mintha mindhárman vihogtak volna, mikor kinyílt előttük a műhelyajtó: a két kutya- meg az emberkölyök. A műhely nem volt nagy, mondhatnánk, hogy egy nagyobbacska szoba. De makulátlan rend volt benne és tisztaság.
’Mindig ilyen legyen a műhely, ha elhagyod.’ – véste az eszébe a férfi.
A fiú elgondolkodott: ’Ha kimegyek pisilni az nem elhagyás, igaz?’ – és mindnyájan nevettek.
’Az nem. Látom, érted, amit mondok.’ – szólt az ember, és nekiláttak anyagot válogatni.

Duruzsoltak, a férfi magyarázott, hogy melyik anyag mire való, egészen elmélyültek, mire az eszkimó szép lassan rájuk csukta az ajtót, és ment tovább az útjára. Aztán kijött az ember is, a fiú viszont odabenn maradt. Estefelé még mindig benn volt, a férfi nem is tudta mire vélni a dolgot. Belesett a kis ablakon: ordenáré nagy rendetlenség volt a műhelyben. A gyerek ide-oda járkált, gyalult, csiszolt, a két kutyakölyök pedig békésen aludt a forgácson. Nem akarta megzavarni a srácot. Majd kijön, ha elálmosodik - gondolta, azzal átment a süteménysütő asszonyhoz, és elmesélte neki, milyen szorgalmas a kislegény, de mire hazaér már biztosan aludni fog.

Persze nem így történt. A fiú csak három nap múlva jött ki a műhelyből. Amikor néha el-elbóbiskolt ebben a három napban, a férfi tett be a kutyáknak egy kis eledelt, amit azok nyomban el is tűntettek. Amikor a negyedik napon kijött, az ember csak annyit mondott:

’A kutyákról máskor ne feledkezz meg.’
A fiú elmosolyodott: ’Tudtam, hogy eteti őket. Hallottam.’
Az ember pedig halkan dünnyögte a bajsza alatt: ’Hallottad-te, az apád faszát.’ De csak nagyon halkan, mert a fiú hegyezte a fülét. Lehet, hogy tényleg jó a hallása? – morfondírozott.

’Mikor nézi meg?’ – kérdezte a srác.
’Ha hazahoztuk a másik két kutyakölyköt. Azzal elindultak kölöknézőbe.

Folyt. köv.