A Segéd 15

Végre megjelent a gallyak között a füst halvány csíkja. Még huzatot kellett alá fújni, és az izzó kis zsarátnokok szárították és melegítették a többi gallyat, és egy-egy láng lobbant. A fiú arcán megjelentek a táncoló vörös árnyak, és arcáról elkezdett olvadni a jeges hó. Jólesett neki a meleg. Lágyan terjedt az orrától a szeme gödréig, és szakálláról lassan elindult a vízzé váló jég sok-sok kis patakja.

Odahajolt a zsákhoz, vett ki még néhány gallyat, és rátette a lángra lobbant ágkupacra. Pattogott a halom. Mint finom zene, olyan volt füleinek. A lány didergett a szánkón betakarva, csak a szeme látszott ki. Az orra hegyéig be volt bugyolálva, úgy fázott. Amikor kinyitotta a szemét, már egész színkavalkád, vörösek, sárgák, fehérek tükröződtek, táncoltak tekintetében. Arcát eltakarta ugyan a pokróc, de a szemén látszott, hogy elmosolyodik. Megnyugodott. Tudta, hogy a tűztől, amit a fiú gyújtott, nemsokára felmelegszik a testük, egy kis meleg italhoz, ételhez jutnak, visszatér az élet elgémberedett tagjaikba.

A fiú vágyott rá. A finom érintésére. A felmelegedett ujjak simogatására. Mert amikor a lány keze hideg, ujjai karcolnak, mint a jégcsap. Ezt nem szerette. Fájt a testének és a lelkének. Hiszen amikor a lélek dermedt, merevekké válnak az ujjak, és az is megfagy, akit érintenek.

A fiú nézte a tüzet, és táplálta, hogy egyre nagyobb legyen a láng. Szinte már belerévült, magával rántotta, vonzotta a sok-sok izzó, lángoló gally látványa. Hipnotikus erővel hatott a lányra is, aki, mintha a pillantásával szította volna a tüzet. Mindkettejük tekintete beleveszett a lángokba. Mintha tűzerdőben táncolnának, vagy izzó emlékek között kóborolnának, úgy járkáltak gondolatban a vöröslő gallyak között. Ha ekkor látja őket valaki, tudja, hogy a lángok között vannak az emlékeik. A tisztító lángok között, ahol a fehér izzástól patyolattá válnak az értékek, és minden, ami hamis, elég, elporlad, hamuvá válik.

A nősténykutya felnézett, és látta, hogy gazdája és barátja már megint valahol messze bolyong a tűzisten segítségével, és a szíve majd’ meghasadt a szánkón delejes tekintettel ülő lányért, de biztonságban tudta őket. A kutyák már ismerték ezt az érzékeny szukát, és tudták, hogyha valamire felfigyel, ott mindig történik valami. Elkezdték hát nézni alabástromszőrű társukat, amint az belebámul a tűz szívébe, majd a lányra, és a fiúra pillant, akik valahol ott kóvályognak a tűz magjában.

Mintha utánozni akarnák a két fura embert ebben a bűvös, hideg, jeges éjben, amelyben épp’ csak akkora tűz lobog, hogy két szelet húsnak, némi teának, és a testeknek meleget adjon. A kutyák is elkezdték hát nézni a tüzet, és megérezték annak varázsát. Furcsa remegések futottak át hátukon, gerincükön, izmaikon. Olyan volt, mint amikor az ember, az állat, vagy bármilyen élőlény, emlékezni kezd őseire, az ükükükanyjára, vagy -apjára. Velük is ez történt, és a kutyaszív hirtelenjében vágtázó, szerelmes farkassá változott.

A fiú érezte, hogy veszélyben van. Érezte, hogy úgy izzik fel a szíve, mint a tűz lobogása. Nagy-nagy erő kellett hozzá, hogy tekintetét le tudja venni a lángokról. És amikor meglátta a lányt és a kutyáit, és felfedezte a kutyákban, hogy ezek már nem kutyák, hanem farkasemlékek, eszébe jutott vén öreg barátja, aki valahol délen füstöt ereget, és néha beleréved a semmibe. Eszébe jutott az a pár sor:

„Éjjel farkas,
nappal kutya,
bezárt ajtók mögött
a magány mulat.”

Odament a zsákhoz, és mormolt egy bajuszos költőverset, és szórni kezdte a tűzre az összes fát és mindent, ami éghető volt. „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni” – mormolta – hogy „fölengednének az emberek”, hogy kitisztuljanak a sebek. Körülnézett, és megdöbbent: mintha mindenki hipnózisban lett volna. Vagy varázslat volt? Mágia? Csak égett, égett, és egyre nagyobb volt már a tűz. Valahonnan távolról, a látóhatáron túlról, de lehet, hogy még innen, szép farkasénekek szóltak, és mégis olyan nagy volt a csend, hogy a hópelyhek koccanását is meg lehetett hallani a levegőben.

Váratlanul mozdult meg a lány. Ártatlan volt, szelíd, és a fiú nem látta még ilyen tisztának. Megszólalt: ’Hát, akkor menj. Az a dolgod, hogy menj. Rohand ki magad a farkasaiddal, nyalogasd fagyott ujjaid, éld át a küzdés legősibb és legmélyebb izgalmát, és vidd magaddal azt a tüzet, amelyet most együtt lobbantottunk.’

A fiú belenézett a nagy sötétbe. A csillagok hidegek voltak, a sötét pedig nagyon sötét, teli múlttal, jelennel és a jövő titkaival, melyek hívták, szólították. A lány megsimogatta a kutyákat, befogta őket a hámba, és a fiút ültette a szánkóra, ő maga pedig beállt hátulra hajtónak. A szukakutya ránézett, és megértette, hogy most a nő, az asszony parancsol, és a szabadságot parancsolja. Farkas szívükkel húzni kezdték a szánt.

Ahogy az siklott, egyre nagyobb és nagyobb sebességgel, a lány újra és újra kiáltotta: „Braaaaaaa, bra-a-a-a-a-a-a-, BRAAAAAAA! A fiú pedig elszenderedett a szánkón. Mire felébredt, már a sarki fény lobogott az égen. A kutyák teljes erejükből rohantak, de még mindig hallotta a lány hangját, amint azt mondja: ’Braaaaaaa!’ Hátrafordult, hogy szóljon, elég már a biztatásból, de a lány már nem volt a szánkón. Hogy mikor tűnt el, nem tudni, hisz’ aludt. De észrevette, hogy a keze ügyébe tette a féket, és a farkascsapat csak száguldott.

Évek teltek el, amikor a faluban még mindig arról beszéltek, hogy a hómezőnek van egy pontja, ahol nagyon meleg a hó, szinte izzik, és a közelében néha, csak úgy felhangzik egy nagyon finom suttogás: ’Bra!’ Mindenki tudta, hogy annak a déli fiúnak a szerelme volt.
….de még sok hasonló történet kering a hó forgataggal,és villan fel az északi fény káprázatával. Mielőtt elolvad a hó, már senki nem lesz aki emlékezne rájuk csak az óceánban
suttogó vízcseppek.