segéd 5

A segéd
(5. rész)


A férfi szeme legelőször az ablakra tévedt, mely tárva nyitva volt. ’De hiszen akkor nagyon hideg lehet odabenn’ - gondolta. A hőmérő -27 és fél fokot mutatott. Benn három kutya aludt nyugodtan, a negyedik kölök viszont, amelyik a fiúval jött, szemben ült a gyerekkel, mélyen meredt a szemébe, és mindketten pityeregtek. Úgy ültek ott egymással szemben, lógatva az orrukat, mintha egy tó fölé hajolnának. A kutya szeméből kigördült egy könnycsepp, és a férfi most látta csak, hogy egy áttetsző, kristályos valamire hull, egy kecses félkör alakú ívre, melynek formáját oly’ jól ismerte a tenyere. A fiú arcáról is lepottyant egy csepp, és rögtön oda is fagyott a fogantyúra, kikristályosodva, mint egy leheletfinom hópihe. És amint a huzat és a szél lesodort egy-két pelyhet az ablakpárkányról, és ráhullottak a talpakra, mindjárt rá is fagytak, és a fiú körbekarcolta őket a vonókésével. Onnan messziről, az apró lyukon keresztül úgy nézett ki, mintha hóból és jégből lenne benn az a szánkó.

A férfiembernek megremegett az orrcimpája. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ki ne szakadjon belőle a sírás. ’Egy gyermek, aki a könnyeiből készít szánkót’ – zokogott fel belül a gondolatra. Jól teliszívta tüdejét, és kiegyenesedett, mert erősnek akart mutatkozni. De közben majd’ meghasadt a szíve. Bezörgetett a műhely ajtaján:

’Na, mikor lesz már kész, te kölyök! Ennünk is kéne.’
Nagyon halk, szomorú hangon jött a válasz:
’Még egy perc, aztán kitolom az udvarra.’

A férfiember rágyújtott, és elővette vastag prémkabátját a gyereknek. Az udvarra nyíló nagy műhelykapun megcsikordult a zár, és a finom surrogás a havon úgy szólt, mint amikor egy szán talpa szántja. Az ember szándékosan nem a műhely, hanem a ház ajtaján ment ki az udvarra. Két házzal arrébb a szomszéd, az öreg, leste már, hogy mi készülődik. Nagyon kíváncsi volt erre a barátságra, és látta, hogy a férfi átvág az udvaron. Amikor odaért a műhely elé, nagy megrökönyödésére nem látott semmit, csak a fiút, amint ott áll, és a lábánál ül a pityergő kutya.

’Hát hol a szánkó?’ – kérdezte.
A srác elmosolyodott: ’Itt mellettem.’
Mintha káprázott volna az ember szeme: ’De hisz’ nem látom.’
’Akkor jöjjön ide, és fogja meg’ – biztatta a fiú. A férfi odatette a kezét, ahová a gyermek mutatta, és valóban érezte, hogy ott van a szán.
’Hát ezt meg hogy csináltad?’ – hitetlenkedett.
’Lemásoltam a hópelyheket.’
’Csak a hópelyheket?’ – kérdezte a férfi.
’Hááát, nem csak…’ – felelte halkan a gyerek.
A férfi kínjában remegő hangon, de maradék férfiasságával megszólalt:
’Na, együnk valamit’. Vidd vissza a szánkót, aztán gyere az asztalhoz.’

Ahogy a fiú tolta vissza a műhelybe a szánt, egyszercsak elfogyott körülötte az udvar hava, és áttetsző művét kirajzolták a hátterébe került tárgyak. Mintha felkavarodott hópelyhekből készült volna az a szánkó. Mint egy kimerevített, sűrű hóesés, olyan volt.
’Ilyen kis ember, ennyi megfagyott könnyel! Hogy bírta el?’ – döbbent meg a férfi, és a gondolatra cserbenhagyta minden férfiassága. Egyszerre megértett valamit a saját életéről. Peregni, záporozni kezdtek a könnyei, és szökőárként mosták el fájdalmának emlékműveit. Érezte, hogy új lendülettel rohan a vér az ereiben, hogy új élet dörömböl bennük. Még izgalmasabb, még szebb, még gazdagabb.

A műhely ajtajában megjelent az öreg, akinek szokása volt, hogy mindig mindenre megjegyzést tegyen, de most neki is elállt a szava. Nagy sokára bukott csak ki a száján:
’Akkor ez mégsem mese.’

Aztán odafordult a fiúhoz és azt kérdezte: ’És mi a neve a szánodnak? Mert északon minden szánnak van neve.’
Egymásra nézett a kutyakölyök és a gyerek, és a férfi már meg is értette, hogy a szánt nem hívhatják másként, mint hogy ’pityergő tisztaság’. De mivel senki sem szólt egy szót sem, az öreg még mondta a magáét, hogy lehetne talán Láthatatlan, vagy esetleg Szellemszán, de a fiúnak olyan büszke és ellentmondást nem tűrő volt a pillantása, hogy az öreg inkább csak magában motyogott.

A férfi és a gyerek, sírástól vörös szemmel ültek a vacsora fölött, de valami szokatlan derű lengte őket körül. Az udvarról beszűrődő hangokból tudták, hogy az öreg odacsődítette az egész falut. Még reggel is, amikor felébredtek, találtak őgyelgőket a műhely körül, akik ha ránéztek a szánkóra, el-elpityeredtek.


Folyt. köv.