A Segéd 8

A segéd
(8. rész)


Az ébredés fájdalma a reggel könyörülete. Vagy inkább könyörtelensége. Hol ez, hol az, de mindenkit kiszakít onnan, ahol jól, rosszul érzi magát. A fiú csak azt érezte, hogy valahol volt. Hogy valami megpörgette, és beletaszította a kortalanság állapotába, mely elsőágú unokatestvére az időtlenségnek. Feküdt mint egy bölcs, és didergett mint egy kisgyerek. Tudta, hogy az állatait meg kell etetnie, és miközben odacsoszogott a kamrához, ahol a kutyák eleségét tartották, meleg hálát érzett a férfi és az öregember iránt, hogy előző este enni adtak a kutyáinak. A farkas külön evett.

Amikor nem volt már semmi az állatok tányérján, megnézte, hogy van-e még parázs a kandallóban, mely valójában egy ócska kályha volt, leszakadt ajtóval, és ha lobogott benne a láng, kivilágította a tűz, mint egy kandallót. Volt benne még egy maroknyi parázs. Felszította, és a lángra kapó fa fénye szétáradt a kályhában. Amikor visszafeküdt a helyére, a kályhacsőben elkezdett morogni, zsibongani a meleg füst, és itt-ott, ahol lyukas volt a cső, látni lehetett a felcsapó lángokat. Jól esett a fülének ez a duruzsolás. Segített visszaaludni. De még mielőtt elszundított volna, lopva meg akarta nézni az embert, aki ott feküdt az ágyán a szőrökön, és egyenletesen szuszogott. Csak akkor vette észre a fiú, hogy ébren van, amikor odapillantott, és látta, hogy a férfi őt nézi. Szomorú, de elégedett mosoly volt az arcán. Alig láthatóan biccentett a fejével, hogy meg van elégedve a gyerekkel: ’a kutyák az elsők’.

’Mióta van fenn?’ – kérdezte a fiú.
’Én még alszom.’ - felelt talányosan a férfi.
’Akkor miért van nyitva a szeme?’
’Hogy jobban lássalak…’ – mondta lassan tagolva az utolsó szót, és mindkettőjükből kipukkadt a nevetés.

A harsány kacagásban a srác felpattant, és macskát is meghazudtoló gyorsasággal rohant az ember felé, az utolsó méteren pedig úgy repült, mint a zsákmányára ugró farkas. Behuppant az ember és a fal közé a szőrökre.

’Akkor most már csinálunk egy jó nagy szánkót?’ – fészkelődött a prémeken a fiú.
’Mekkorát?’
’Hát akkorát, de akkorát, hogy hú!’
’Na jó, de mekkora az akkora, de akkora, hogy hú?’
’Hát, hogy mindent rá tudjunk tenni.’
’És azt ki fogja elhúzni?’
’Ha már rajta lesz minden, elmegy az magától’ – felelt a gyerek, és közben kacagtak.
’No, reggelizünk?’ – komolyodott meg a férfi.
’Társak vagyunk?’ – kérdezett vissza a gyerek.
’Milyen társak?’
’Milyen társak, milyen társak, hát útitársak’ – válaszolt a fiú halvány méltatlankodással a hangjában.
’Útitárs a kalauz is, te!’
’Akkor arra gondoltam’ – nevettek ismét.
’Hát, akkor igen, azok vagyunk’ – mondta a férfi.
’A társaknak ugye vigyázni kell arra, hogy egyikőjük se kövessen el hibát?’
’Igen.’
’Akkor előbb etesse meg a kutyákat, aztán reggelizünk’ – mondta a fiú leplezetlen örömmel, hogy sikerült túljárnia a férfi eszén.
’Hát jó messziről indítottál, fiam.’
’Maguktól tanultam’ – vágta rá büszkén.
’Akkor én is figyelmeztetlek valamire.’
’Mire?’
’Én előbb mindig megetetem a kutyákat, aztán kérdezek, hogy reggelizünk-e.’

A gyerek felpattant, kirohant a kutyákhoz, és látta, hogy jóllakottan szenderegnek ezek az ő kutyáihoz képest hatalmas, ijesztő állatok. Hallotta, amint utána szól az ember: ’Hát hazudok én?’
’Biztos, hogy néha igen’ – gondolta a gyerek, de ki ugyan nem mondta. Ezért is lepődött meg, amikor hátulról meglegyintették a fejét, és megszólalt a férfi:
’Te, a gondolataiddal is vigyázz, kölyök!’
Sokan hitték emiatt a férfiról, hogy belelát az emberek fejébe. Mindig jót mulatott ezen.

’Na, gyere, reggelizzünk, mert komoly dolgunk lesz ma.’ – mondta a gyereknek, aki még mindig az előbbi mondaton töprengett.
’Micsoda?’
’Halcsontokat kell hoznunk. Halszálkákat.’
’Hát az elfér egy zsebben’ – gondolta a fiú, és beleegyezett: ’Jól van, menjünk reggelizni.’

Asztalhoz ültek, reggeliztek. Nem akármit, mindig változatosan. Külső szemlélőnek mindig ugyanannak tűnt: hal, kenyér, vaj, de ha más sorrendben ette az ember, változatosnak hatott. Az sem mindegy, hogy hogyan teszik le az asztalra a hozzávalókat. Mindennap másként, más elrendezésben, úgy egészen ínycsiklandónak hat.

’Messze vannak azok a halak?’ – szólalt meg a fiú, és harapott egyet a kenyérből - ’Itt lesznek a boltosnál?’
’Annál egy picit messzebb. Na, ha megetted, menjünk is, és fogjuk be a kutyákat’ – rendelkezett a férfi.

Befogták a kutyákat az egyik szán elé, aztán a többit a másik elé.
’Na, nézzük csak, hányan vagyunk!’ – mondta gyanakodva a fiú.
’Ketten, meg a kölykök.’
’De akkor minek két szán?’
’Volt egy öreg eszkimó varázsló, aki most azt mondaná: csak. Sokat tanultam tőle, ezért aztán én is azt mondom: csak.’
’Á, maga mindig a bolondját járatja velem. Készen vagyok a második szánnal.’
’Még a harmadik is hátra van. A teherhordó.’

Ettől aztán tényleg megzavarodott a gyerek, és csak nézte, ahogy az ember összeköti a szánját a teherhordó szánnal. A másikra kivitték a kölköket, az ember pedig elindult a sajátjával. Hajtotta a szánját, utána siklott a teherhordó. Kirobbanó lendülettel húztak a kutyái, a szép, erős, széles mellkasú, sokat bíró, tapasztalt kutyák. Már több száz méterre volt a férfi, amikor visszakiáltott: ’Aztán le ne maradj a kölkökkel! Nehogy baj legyen!’

Ekkor fogta fel a gyerek, hogy nincs mese, neki itt szánt kell hajtani, kutyaszánosnak kell állnia.
’De én nem tudok szánt vezetni!’ – ordította kétségbeesetten az egyre távolodó férfi után.
Addigra már odaért az öreg: ’Aki szánkót készít, az tanuljon meg hajtani. A szánkót nem húzzuk, vonjuk, rángatjuk. Állj csak a végére, és kapaszkodj meg! Mondd azt, hogy ’Bra!’

Az öreg száját alig hagyta el a rekedtes vezényszó, már meg is feszültek a szíjak a kutyák mögött. A gyerek pedig mint a kutyakölyök, amelyik nagyot akar ugatni, de csak nagyot vonít, kiengedte a tüdejét, és mint egy megbicsakló pánsíp, mutáló hangján elkiáltotta magát: ’Braaa!’, és már lendült is a szánkó.


(Folyt. köv.)