A fiú fenn állt a tetőn, és ácsolt. A gerendákat illesztette egymáshoz. Néha meg-megpihent, lepillantott a falura, belesett az udvarokba, és tekintete mindig az ajtók előtt várakozó szánokon nyugodott meg. Látta milyen robusztusak, nehezek, szinte érezte terhüket a kutyák sajgó inaiban. Sajnálta az állatokat. Nem is volt szánja.
Egyszer kapott egy kis szukát a falubeliektől. Kölyök volt még, pár hetes. Azt mondták rá az öregek, ha megnő, roppant erős lesz, és a fiú szánját is elhúzza majd, ha az végre ráveszi magát, hogy vegyen egyet.
De ő elhárította az efféle beszédet. Azt mondta, nem kell neki szánkót vennie, inkább csinál maga egyet, egy olyan könnyűt, amit akár egy kölyök is elhúz. Az öregek jó nagyot nevettek. ’Amit egy kölyök elhúz, azt szétszaggatják a nagyok.’ – kontrázott egy nagyhangú, szálfatermetű ember, a legerősebb hajtó a faluban.
De a fiú belül elmosolyodott, és alig hallhatóan csak annyit mondott: ’Ahonnan én jövök, ott még élnek sámánok.’ És ácsolt tovább. Javította a régi, és emelte az új tetőket. Asztalok, ágyak, szekrények születtek a keze alatt, és egy éjszaka titokban a nagy szánhoz is hozzálátott. Etette a kölyköt, és az épülő szánkó mellett altatta. Vonókésével, bicskájával farigcsált, nagy műgonddal hajlította az íveket, gyalujával csiszolta, gömbölyítette az éleket, és folyton valami furcsa táncot járt körbe-körbe, hörgött és morgott mintha ős szellemeket idézne meg, míg hajnalban kimerülten, izzadtan össze nem csuklott, és mély álomba nem zuhant. Reggel aztán felkelt, és újra indult a tetőkre. Dolgozott műhelyében, hogy a falu tudjon miről enni, miben aludni, mibe rakodni, mert ahonnan ő jött, ott még értették a strófát, hogy „A legszebb a tél annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél.”
Nappal a tetőn, vagy a gyalupad mellett, de mindig a szánkóról álmodott. Az embereknek feltűnt megszállottsága, mégsem sejtették, mit csinál éjjel, csak réveteg tekintetét látták. Hoztak neki még egy kölyköt. A két kicsi együtt aludt, evett, kergetőzött, hempergett a forgácsban, és követte új gazdája minden lépését. Egy hajnalban a fiú nem rogyott le többé a tánc után. Megállt, és nézte, nézte erősen a szánkót, mely elnyerte legvégső formáját. Rátette padjára a két kölköt, és lassan kitolta az ajtó elé. Kinn leemelte róla a kicsiket, bevitte őket a vackukra, és lefeküdt aludni.
A szán ott állt a virradatban a ház előtt. Csoda, hogy el nem fújta a szél, hiszen mintha papírból lett volna. Karcsú volt, mint egy lebegő kínai kardpenge, hajlékony, mégis szilárd akár, a gránit. Az ív, melyet a hajtó keze markol majd, olyan kecsesen görbült meg, mint a rénszarvasvadászok felajzott íja. A szán talpai, mint bársonysínek, ülése akár a vatta.
Reggel, amikor elmentek az emberek a fiú háza előtt, megpillantották a szánkót. Belestek az ablakon, és látták, hogy az ácslegény félmeztelenül alszik az ágyán, hasán a két összegömbölyödött kutyával. Látták a tengernyi forgácsot, és néhányan közülük megértették, hogy tekintete miért volt olyan réveteg az elmúlt hetekben. Megérintették, tapogatták a szánkót, és úgy érezték, mintha selymet fognának. Durva kezüknek felfoghatatlan volt ez a finomság. A fiú közben felébredt, és kirohant a házból.
Folyt. köv. : )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése