A Segéd 9

A segéd
(9. rész)


A férfi mosolygott elől. Már jó 400 méterre járt, de tudta, hogy nem maradnak le a kutyái. Tudta, hogy kiket tesz a gyerek elé, és azt is tudta, hogy a kölyköket is valahogy meg kell tanítani, mi lesz a dolguk. Néztek is nagyon, le akartak ugrani, de megijedtek a sebességtől. Egyetlen egy állt sziklaszilárdan a szán elején, és hunyorgott, a farkas. Pityergő tisztaságra pedig az volt a jellemző, hogy mindent tudott. Ezért csak tisztogatta a mancsait, nyalogatta belőlük az odatapadt havat, hisz’ jól tudta, hogy úgysem maradnak le.

Egy-egy kanyarban eltűnt a fiú szeme elől a férfi szánkója, és a gyereknek rúgkapálni kezdett a szíve a bordája alatt. Olykor egy dombocska takarta el előle a férfit, és megint nyugtalan lett, de a kutyák kitartóan, igaz, nem túl gyorsan mentek az első szán után. Gyakran óbégatott, hogy nógassa őket, de az állatok nem változtattak az iramon. Dühöngött a gyerek, hogy ő kapta a leglassúbb, legbutább, leglustább kutyákat, a mestert pedig önzőnek vélte, hogy megtartotta maga számára a legjobbakat.

Pityergő mintha hallotta volna a buta gondolatokat, mosolyra torzult a feje, mosolygott az egész kutya. A másik három kutya beleszédült a rohanó tájba, és szépen elaludtak, a kisfarkas viszont konokul, masszívan állt ott és felügyelte az előttük rohanó nagyokat. Már három órája mentek, amikor egyszer csak megváltozott a kutyák sebessége. Mintha gyorsítottak volna a tempón, sík terepre értek, és egyre csökkent a távolság az elől robogó szánkó, és az azt üldöző gyermeké között. Elégedett is volt a fiú. Tudta, hogy megtörnek egyszer.

Akkor érték utol az embert, amikor az már pakolt le a szánról, kifogta a kutyákat, és etetni kezdte őket. A fiú segített neki. Minél előbb legyenek meg, szusszanjanak a kutyák, ők igyanak egy forró teát, aztán induljanak tovább, ha még messzebbre kell menni – zakatolt az agya. Míg melegedett a víz, a gyerek eldicsekedett, hogy hogyan hallgattak rá a kutyák: először ugyan nem engedelmeskedtek, de a végén megtörte őket, és egyre gyorsabban futottak. Tömör, velős választ kapott erre a férfitól:

’Ühüm’ – emellé még odatette pontnak az ő furcsa mosolyát.

Amikor a kutyák mindent megettek, az ember belefújt a nyakában lógó sípba. A fiú nem hallott semmit a hangból, annál inkább a kutyák. Nem is láthatta a sípot, mivel az roppant vékony volt: egy parányi fókacsont. De a szánhúzók - mind a 16 - felkapták a fejüket, odarohantak hozzá, és leültek elé.

’Hát ezt hogy csinálta?’ – kérdezte a gyerek, mire a férfi talányos hókusz-pókuszolásba kezdett:

’Ó, hát vannak ezek az Északi sarki nagy varázsigék. Ha azokra gondolok, az összes kutya hozzám jön.’

A fiú nyomban odakapta a fejét a szánkójára. A három kölyök is ott toporgott a szán szélén, de valamiért nem mertek leugrani. A farkas a fenekén ült és köszörülte a torkát egy hatalmas vonításra, Pityergő pedig elnyúlva mosolygott. Még az ember is felfigyelt kettejükre, hogy másként viselkednek, mint a többiek. Pityergő tényleg mindent tudhat, mert a füle botját se mozdítja.

’Azt hiszem, fiam azért a varázsigém is kellett hogy utolérjenek a kutyáid’ – tódított az ember.

’Ühüm’ – válaszolt a fiú mesterét utánozva, és leültek a forró vízhez, hogy elkészítsék a teát.

’Mégis, hogy csinálta mester? Őszintén’ – kötötte a lelkére, mert pontosan tudta, hogy amikor a mester nagy mesébe kezd, annak a fele sem igaz. Ez a mester is olyan nagy hablatyoló lesz, mint az az ember, aki elküldte őt délről - gondolta - Az is mindig varázsigékről motyogott. De egyáltalán nem bánta, hogy olyan lesz.
Megitták a teát és elindultak. Most már nyugodt volt. Nem dobogott a szíve, nem kapálózott az izgalomtól, hogy mi lesz, ha lemarad. Tudta, hogy a mester irányít mindent. Jó két óra múlva, volt az talán három is, megpillantották a füstöket és a vizet. Tenger, vagy óceán volt? Mindegy. Víz. Jó sok víz.

Ahogy közeledtek, egyre jobban érezték az olaj- és zsírszagot, és még valami furcsa, édeskés illatot is. Mikor megérkeztek, még akkor sem esett le a fiúnak, hogy halászok, sőt tengeri vadászok közé értek. Csak amikor meglátta a rengeteg csontot, akkor értette meg. A kutyák szépen lefeküdtek, ki se kellett fogni őket a hámból. A mester odament egy szőrbe-bőrbe öltözött eszkimóhoz, és beszélgetni kezdtek. Odahívták a gyereket is, aki örömmel ment, mert nem szeretett ilyenkor egyedül lenni, mivel mindenki őt nézte. A férfi bemutatta az eszkimónak.

’Hát, te lennél az?’ – kérdezte a bebugyolált eszkimó.
’Kicsoda?’ – kérdezett vissza a gyerek kicsit kíváncsian, kicsit gyanakvón.
’Hát az a hóviharkeltő.’
A fiúnak elkerekedett a szeme:
’Miféle hóviharkeltő?’
’Hát aki azt a nagy szélvészt hozta. Felkavarodtak tőle a hópelyhek.’
’Én bizony nem keltettem semmit’ – tiltakozott hevesen a gyerek, mire beleszólt a férfi:
’Amíg én csontokat válogatok a szánkóhoz, addig menj ezzel az emberrel.’

El is indult a gyerek és az eszkimó a néhány száz méterre fekvő nagy, vastag bőrsátor felé, és beléptek a nyílásán.

(Folyt. köv.)