A Segéd 11-12

A segéd
12. rész

Egyik este valami furcsa, különös suttogás indult el a faluban. Össze kellene gyűlni és megbeszélni az elmúlt évek dolgait – volt a levegőben. Nem tudni ki kezdte, honnan indult el, de az emberekben megszületett a gondolat, hogy ez így nem mehet tovább, ez így nem lesz jó, ki ez a három ember, mit keresnek közöttünk? Mindenki félt egy kicsit. Hogyha összejönnek, a sorssal szállnak-e vitába, az istenekkel, vagy pedig magával az ördöggel, a gonosszal?

Lényeg, hogy a falu közepén a nagy házba szép lassan szivárogni kezdtek az emberek. Volt, aki csak úgy őgyelgett, aztán váratlanul belépett az ajtón. Volt, aki nagy dérrel-dúrral, hogy már megint mi van itt? A szegény süteményes-asszony ott állt a nagy ház előtt, tördelte a kezét, és látszott az arcán, hogy belül monologizál: „Kinek ártottak ezek?” És egy néma imát rebegett, aminek a szövegét tán már ő sem tudta, csak valahol a lelke mélyén fohászkodott a három idegenért. Neki persze nem voltak azok, neki maga az isteni ajándék volt ez a három ember: a szűkszavú vén öreg, a férfi, és ez a gyereksegéd. 5 nappal ezelőtt vesztek el, és a faluban máris elindult ellenük a hajsza. Pontosan tudta, hogy a félszemű indította el, akinek egy kutya karmolta ki a szemét, mert megkínozta. De az mindig gonosz volt. Már gyerekkorában is. Emlékezett, hogy akkor fordult minden jóra, akkor kezdett el javulni az élet, a dolgok, amikor megjelent az öreg táltos. Nem tudni honnan jött, de egyszercsak ott volt, egy hét múlva beköltözött a szélső házba, és onnantól kezdve ott lakott. Aztán jött az a fiatal férfi, átellenben a másik házba, és egész észak hozzájuk kezdett járni, hogy megnézzék a szánok könnyűségét, és szépségét, és, hogy a tetőkben gyönyörködjenek, amiket a férfi ácsolt. Ez a kisfiú pedig maga volt a csoda. Mély érzelmekkel és egy nagyon jó tulajdonsággal: érzékelni tudta mások érzelmeit. És őt akarják ezek elrontani? Nem bírta tovább a feszültséget, tudta, hogy meg fognak érkezni. A szíve azt súgta, hogy imája meghallgatásra talált. Szíve olyan tiszta volt, mint a le se hullott hó. Összehúzta magán a kis bundamellényt és széllel szemben elindult a férfi házához. Tudta, hogy nyitva van, hisz mindig nyitva volt. Belépett. Világot gyújtott, nem akart nagy fényt. Emlékezett, hogy az édesanyja is mindig gyertyafénynél sütött-főzött, és mert az édesanyja erejére is szüksége volt. Begyújtott, és hozzáfogott a sütéshez-főzéshez. Sejtette, hogy még nagy csetepaté lesz az éjszaka közepén, vagy hajnalban. A nagy házban közben ment a susmus. Isteni jelnek vették, hogy ez a három ember most hagyta el a falut, nem tudni hová mentek, megint min törik a fejüket, tán még varázslatot és átkot is bocsátottak erre a falura, és még abban is sikerült megállapodniuk, hogy másnap reggel, vagy ahogy visszaérkeznek aznap, számon kérik őket, hogy kicsodák ők, és mit keresnek a falujukban. Közben az öregember és a fiú nem csinált mást mint gyerekeskedtek kinn a hómezőn, a sziklák közt, meséltek, meghengergették egymást a hóban és teli szájjal kacagtak, és gyönyörködtek a kutyákban, hogy végre hám nélkül egy-egy szagot követve rohangálnak. Boldogok voltak. Mintha tudták volna a régi törvényt: ahol hárman a nevemben összejönnek, ott én is ott valék. Tudták, hogy mi az igazság, mi az élet, és mi az út. Ott volt nekik a tisztaság útja, az élet tisztasága, minden megvolt, amire évtizedek óta vágyott az emberiség. Egyszercsak megáll a három kölyök, a három hancúrozó gyermek, visszanyerik arcukat, alakjukat, és azt mondja az öreg táltos: Most haza kell mennünk.”
Az ember is hozzátette a magáét: „A faluba, ugye?”
Aha.
Most utálnak minket?
Aha.
Akkor ne menjünk vissza.
Nekem úgyis jó.
Ekkor rájuk nézett a gyermek, az ifjú segéd: „Ennyivel tartozunk. Adós, fizess!”
És elkezdte hívogatni a kutyát, és befogni a szán elé. A táltos tudta, hogy a gyereknek van igaza. Tanítás nélkül nem mehet el az ember. A férfi is sejtette, hogy van igazság abban, amit a segédje mondott, ha egyáltalán az ő segédje, és nem ő a fiúé. Tényleg megérdemelnének egy móresre tanítást. De azért csak megkérdezte a fiút: „Csak ezért menjünk vissza?”
A fiú elnézett a nagy semmibe, kicsit felszegte a fejét: „Az ajándékot nem vesszük vissza. Engedjük, hogy eldobják.”
Erre az öreg a gyerekre nézett: „Mindig meglepsz. Te olyan vagy nekem mint a dagálynál partra sodródott halacska. Apály idején ott maradsz a határon, két kő közé szorulva, és abban a pillanatban, hogy az egyik követ elveszik mellőled, visszavergődsz a tengerbe, és képes vagy a tenger hangján, a minden lehetőségek birodalmában mormolni. Te nem fejlődsz. Te csak megnyilvánulsz, amikor lehet. És ezzel elindultak a faluba. A kutyák mintha érezték volna a három ember rosszkedvét, de egyúttal az erejét is. Egykedvűvé váltak és egyenletes iramban, játék nélkül, túlbuzgóság nélkül haladtak az emberek felé, a lakott település felé. A kutyákra is átragadt az otthonvesztés érzése. Már későre járt, sötét volt. Vészjóslóan sötét volt a falu. Összenézett a három szános, és az öreg valamit suttogott, amitől a kutyák futása halkabb lett. Nem lopódzó, csak halkabb. A szánok is halkabban surrogtak. Amikor a férfi udvarára befutott a három szán, összenéztek, és a kis segéd megszólalt: „Megvan. Megvan a sütemény.” Érezte kedvenc süteményének az illatát és mindhármójuk szívéről egy hatalmas kő gördült le. Az öreg elmosolyodott, és azt mondta, ezért az éjszakáért még sok hetet fog sírni a falu. Amikor nevetve beléptek a házba, hisz örültek, hogy várja őket valaki, az asszony szemében megjelent az aggodalom, a szeretet, a megkönnyebbülés, a féltés, egyszóval minden. Majdnem elsírta magát. Sőt. Egy picit el is pityeredett. Az öreg táltos megsimogatta a hátát, és csak annyit mondott: „Nono!” És tűz lobbant az öreg kályhában. Az ember se tudott mást mondani mint amit az öreg: „Nono, semmi baj!”
A segéd elvigyorodott, odarohant, megfogta mind a két kezét: „Mától fogva a te neved, Nono.” És megint kitört a kacagás. És mindenki elkezdte hívogatni: „Nono néni, mit főztél? Nono, mit sütöttél?” És Nono néni nem mondott mást, csak azt, hogy „Nono, lassan, a testtel!” És kacagtak mind a négyen. Tudták, hogy nemsokára jönnek az emberek. Leültek enni. S a kisfiú nem mondott mást:”Nono néni, ne felejtse el: út, igazság, és élet!”



A segéd
13. rész


Mindenki tudta, hogy az összecsapásnak tragédia lesz a vége. Egymásra néztek, az öreg, a férfi és a gyermek, aztán mindhárman az anyáskodó asszonyra, mintha engedélyt kérnének a mamától, hogy valami olyat tegyenek, amit eddig mindig visszafogtak. Talán Krisztus nézhetett így a mennyei anyjának lelki szemeivel, amelyben benne volt, hogy úgy kiönteném, úgy rájuk zúdítanám a fájdalmam és a haragom, no de persze ezt már senki nem látta, hogy ezt a tekintetet észrevegyék, ahhoz kell a látás legfinomabb szintje. Anyapótló vénasszonyunk érezte ezt a súlyt magán, bár nem fogalmazta meg. Nem is tudta volna, hogy mit takar ez a három szomorú mély szempár, de azt tudta, hogy ami mögötte van, az nem szabadulhat el. Könyörgött istennek: „Uram, csak valamit adj, valami apró jelet, ha lehet jó nagyot, tegyél valami csodát, hogy el ne szabaduljon az igazság szekere. Meg ne vaduljanak azok a lovak ott belül. Minthogyha meghallgatta volna isten a könyörgését, minthogyha éppen odafigyelt volna most, hogy valami készülőben van, pillanatok alatt kitört a kétnapos vihar. Úgyhogy mint a legendákban, hogy száz évente csak egyszer fordul elő. De ha nagyon nagy a baj, ha isten nagyon megharagszik, akkor váratlanul megjelenik, hogy megvédje azokat, akiket legszívesebben a tenyerén hordozna. Meg is ijedt a falu. Mindenki menekült a házába, vagy mentették a kutyákat, amikor az öreg azt mondta, hogy „Vót egyszer, vót egyszer, az is lehet, hogy nem vót, hanem van, a lényeg, hogy hallottam, hogy van egy ember, jó messzire lakik innen, akit úgy hívnak, hogy a szeretet birodalmából jött ember. Ez a birodalom nem isteni és nem emberi. Ez valahol magába foglalja mindkettőt, és állítólag a szeretet urának akkora hatalma van, hogy parancsol az még az istennek is. Mert valójában tudnotok kell, hogy az isten közömbös. Sokan mondják, hogy szerető az úristen, meg haragvó, meg atyaúristen. De egyik sincs valójában. Viszont ha a szeretet ura megszólal, ráemeli isteni tekintetét, az nem bír ellenállni. És ekkor ránézett a sütemények királynőjére az öreg: „Hát lelkem, akkor hova is fohászkodott? Maga honnan is való?” Nagy tágra nyitott szemekkel nézett rá vissza az asszony: „Bolond vénember. Mit is akar velem elhitetni?” Sandán elmosolyodott, és legyintett az öregre. A fiúnak vágott az esze mint a borotva és rögtön meg is oldotta ezt a kérdést.
„Nem magáról van szó. Hisz maga csak egy nő.”
„Na azér.”
Hozzon azokból a sütikből, amiket emberformájúra szokott kiszabni. Röhögtek mind a négyen. Kinn tombolt a vihar. Általában hallgattak. Mindenki kereste valahol a szeretet birodalmába vezető utat saját kis gondolatörvényein, és csábító volt az érzés, gondolat, hogy a szeretet ura még az isteneknek is parancsol. Jó lenne ekkora úrnak lenni. A fiú eszmélt fel először az álmodozásából. Keserű, szomorú tekintettel és hangsúllyal mondta: „Én legfeljebb csak a fájdalomnak lehetek egy fejedelme. Az öreg csak hümmögött, és ránézett a fiatalemberre. Az ember megszólalt:
„Azt hiszem, arra mindannyian jók lennénk. Ekkor lépett be a falu küldöttje. Félelem volt a tekintetében és a félelem köntösébe bújtatott tekintete mögül érezni lehetett a suttogó gyűlöletet. A kettétört dölyf fájdalmát. Beszélt, hogy ne haragudjanak, meg biztos félreértés, de valójában még mindenki csak a szeretet ura, a szeretet birodalma, a szeretet birodalmából jött ember érzéseivel, gondolataival foglalkozott. Arra kapták fel a fejüket, hogy a műhely felől betört a farkas. Szinte berontott, átszáguldott a házon és nézte az embert. Lassan közeledett, a szőre felállt a tarkóján, a gerincén. A fiú fogalmazta meg a kérdést, ami ott volt a tekintetében: ”Miért ölted meg az anyám?” Halkan mondta ki a fiú. Olyan halkan, hogy a levegő részecskéi egymásnak adták tovább, hogy mit is mondott a fiú, és mint a sokszoros visszhang, a levegőbuborékok visszhangzották már négyszer: „Miért ölted meg az anyám?” Az egész hát megtelt ezzel a kérdéssel. Amikor kimenekült a küldönc, a farkas még akkor is ott állt mozdulatlanul, égnek álló szőrzettel. Nem acsargott, nem futott utána, mert tudta, hogy az ítélet most végre lesz hajtva. A vihar után 10 évvel sem találták meg a küldöncöt. Eltűnt. Amikor becsukta az ajtót az öregasszony, szomorú hangon mondta: „Akkor főzök valamit. Maga meg vénember, meséljen nekünk a szeretet birodalmából jött emberről!”
„Az egy nagyon hosszú történet. Állítólag nőknek nem is volna szabad hallaniuk. Persze ezt nem én mondom, hanem állítólag.”
„Állítólag az én süteményeimből nem is volna szabad enni” – egy csöppet vitriolos volt a válasz, de az öreg halvány mosollyal megadta magát.
„Az úgy volt, hogy most már biztos, hogy volt egy ember, aki a szeretet birodalmából elindult, mert az emberek és az állatok között annyi volt a harc és a fájdalom, hogy elkezdték megenni maguk alól a Földet. Aztán ha megették volna maguk alól a Földet, akkor megeszik a Napot is. Úgy nézett ki az az ember, hogy fényből és napból volt fonva a haja. Holdból és csillagokból volt szőve a ruhája, és a szíve helyén egy nagy, fehér lüktető valami volt.
„Na, mesélje rendesen! Ne bohóckodjon! Hol is van a szeretet birodalma? – kérdezte a vénasszony.
„Nagyon messze. Akkor meg hogy jött ide? Azt ne mondja már, hogy szánon.”
„Nem, nem szánon jöttem lelkem. Rendesen köldökzsinóron.”
„Akkor olyan ember mint mi?”
„Aha.”
„Akkor hogy ismerem fel?”
„Úgy, hogyha elmegy mellette, mérhetetlen nagy szeretet önti el a szívét, és méretlenül kedves lesz mindenhez, legyen az kavics, kő, vagy kismadár. És tudja drágám, arra gondolok, hogy maga mellett már elment a szeretet birodalmából jött ember, mert megfékezett mindhármunkat, meg még ezt a büdös farkast is. Erre elmosolyodott az asszony, és egy picit legyintve, mormogott valamit az orra alatt, és visszafordult a tűzhelyhez. A fiú megsimogatta a hátát, és azt suttogta: „Pedig ez igaz ám!”
A férfinak rögtön a követelőzés jutott az eszébe: „Na, tessék csak elmondani, hogy mikor volt az, hogy volt az!”
„Mi mikor volt?”
„Hát mikor elment maga mellett az az ember.”
„Mellettem sokan elmentek már.”
Ekkor az öreg szúrósan ránézett: „Mondja meg mikor változott meg az élete? Mikor lett ilyen jó ember?”
„Én mindig is az voltam.
„A szemembe!”
Belepirult az asszony.
„Na jó, hát fiatalkoromban voltak butaságaim…”
„De mitől változott meg?”
„Nem emlékszem” – mondta ezután.
„Ezt a választ már ismerjük: nem tudom, nem emlékszem, nem is igaz. De most arra való az együttlétünk, hogy titok nélkül tanuljunk meg együtt lenni.”