segéd 4

Az ember csodálkozott, hogy a fiú nem jön izgalomba a kutyanézés ötletétől. Próbára igyekezett tenni azzal, hogy jó nagyokat lépett, olyan igazi férfiasat. A gyerek viszont közben lemaradt. Nem szaporázta. Ment a saját, egyenletes, belső sebessége szerint.

’Mi van? Nem is vagy kíváncsi a kutyákra?’
’Ja, dehogynem, dehogynem – eszmélt fel a fiú.
’Hát hol jársz a fejedben, gyerek?’ – kérdezte a férfi.
’A szánkón gondolkozom. Maga se nézte meg. ’ – felelte egykedvűen a fiú.

’Na, ez is jó hamar megsértődött. Duzzog a szentem’ – gondolta magában a férfi, de azért tetszett neki. Már most látszik, hogy büszke akar lenni a munkájára. Esküszöm megnézem, hisz’ kíváncsi vagyok én is, hogy mit ügyködtél.

A fiú erre megállt, és kihúzta magát. A férfi hallotta, hogy elhaltak a hóban a léptek, és hátranézett. Ott állt előtte ez a kis zöldfülű, aki mégis, ahogy így minden erejével kiegyenesedett, mintha egy mamutfenyő lenne. Egyenes derék, felszegett fej.

’Nna mi rosszat mondtam?’ – kérdezte kissé kelletlenül a férfi.
’Én nem ügyködöm. Én alkotok.’ – felelte a fiú.

Hú, az anyja szentségit – gondolta az ember. Itt vigyázni kell minden kiejtett szóval, mert úgy látszik hamar eltörik az a mély barátság, ami indult. Itt nem lehet csak úgy dobálózni a szavakkal. Ebben a fiúban tényleg van valami. De akkor lepődött csak meg igazán, amikor a fiú büszke tekintetében finoman, valahonnan egészen mélyről megjelent a szemzugban két könnycsepp.

A mindenit! Erről már hallott valamikor réges-rég az egyik öregtől. A pityergő tisztaságnak hívták. De ez csak egy mese volt. És most mégis itt van a valóságban?

’Jól van na, hát én nem bánok olyan szépen a szavakkal – igyekezett megenyhíteni a fiút – De azért sokat mondanak a szavaim. Mindenki értse ki belőlük, ami neki szól. Tehát akkor te meg értsd ki belőle a szépet. Megegyeztünk?’
’Meg’ – hangzott a válasz.
Most már együtt haladtak. A férfi lassított léptein, a gyerek pedig szaporázott, és úgy mentek egymás mellett, mint mester és segédje, de már nem lehetett tudni, melyikük melyik.

A kutyaválasztás szokványosan zajlott. A gyerek leguggolt, és amelyik kölyök kiválasztotta őt, azt választotta ő is. A ceremóniát persze végigjátszották. Ettek egy keveset, ittak egy keveset, beszéltek egy keveset, hümmögtek sokat és aztán vitték is a két kutyakölyköt. Az egyikük azonban nagyon fura volt. Nem kerülte az ember tekintetét, ahogy a kutyák általában, hanem mélyen nézett a fiú szemébe, ahogy az cipelte hazafelé. Mindig az arcába akart nézni, és a szemébe. Kíváncsi volt a tekintete és nagyon együttérző. Az ember már-már úgy látta, mintha hasonló ködfátyol lepné el a kutyakölyök szemét is, mint amikor a fiúéban megjelent a
pityergő tisztaság. A másik kölyköt az ember vitte, mert az egy valódi vadóc volt: morgott, vakkantott, vicsorgott, rágott, harapott.

A férfi alig várta, hogy végre hazaérjenek, mert erős volt a két kicsi, komoly súlyuk volt, a fiú mégsem érzékelte, mert mintha révületben tették volna meg az utat, ő és a kölyök a kezében. Nehéz volt haladni ebben a révültségben. Amikor megérkeztek, a fiú mindjárt megetette a szájából a kutyákat, és összeengedte a négy kölyköt. Nincs borzalmasabb annál, mint amikor négy helyét kereső, a falkáját kutató, gazdája kegyeiért versengő kutyakölyök nekiáll rendet rakni két férfi otthonában. Asszonyi szemnek nem való, a férfiúi idegek pedig felmondják a szolgálatot. Egyedül a kacagó gyermek tud felülemelkedni ezen az isten csapásán. Végül aztán rend lett. A fiú kinyitotta a műhely a házból nyíló ajtaját, és a négy kölyök berohant.

’No, akkor megmutatod?’
’Most már csak holnap.’
’Hogyhogy?’
’A séta közben rájöttem valamire.’
’Mire?’
’Arra, hogy tényleg csak ügyködtem. Most egy kicsit alkotok rajta.’

A férfi megint megdöbbent. Ez a gyerek jóval több, mint amit el tudott róla képzelni. Közben megérkezett a posta, amelyben az öreg barátja írt, és mellékelt a fiúhoz egy kis használati utasítást. Megírta, hogy nem tudni ki az apja, hogy ki az apja, sőt azt sem tudni, vannak-e testvérei, ami viszont látszik, hogy varázserővel született. Említette azt is, hogy érdemes vele mindig őszintén beszélni. Ezt már tapasztalta is – gondolta, és halvány mosoly jelent meg az arcán. Szűkszavú útmutató, de a képzelet ki tudja tölteni.

A fiú ezalatt bement a műhelybe és dolgozott tovább. Múltak az órák, és a férfit már nagyon izgatta, hogy mit csinál ilyen néma csendben ez a gyerek. Nem hallani a gyalut, nem hallani a vonókést, egyáltalán semmit sem hallani. Odaóvakodott az ablakhoz, hogy lopva belessen, de nagy meglepetésére be volt húzva a függöny. Nem látott be. Akkor eszébe jutott, hogy a házban van egy luk a gerendába fúrva, azon éppen át lehet látni a műhelybe. Odaágaskodott és leskelődött. Benn három kutya aludt nyugodtan, a negyedik kölök viszont, amelyik a fiúval jött, mélyen meredt a gyerek szemébe, és mindketten pityeregtek. A műhely udvar felé eső ablaka pedig tárva nyitva volt. De akkor bizony nagyon hideg lehet odabenn, gondolta az ember, hiszen kinn -27,5 fok volt.

És a kutya szeméből egy-egy könnycsepp ráhullt a szánkótalpra és a tartóívekre, és a fiú szeméből is kigördült egy-egy csepp, és rögtön oda is fagyott, kikristályosodva, mint egy leheletfinom hópihe. És amint a huzat és a szél lesodort egy-két pelyhet az ablakpárkányról, és az ráesett a szánkóra, mindjárt rá is fagyott, és a fiú körbekarcolta a vonókésével. Úgy nézett ki, mintha hóból és jégből lenne benn az a szánkó.

A férfiembernek megremegett az orrcimpája. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ki ne szakadjon belőle a sírás. Egy gyermek, aki a könnyeiből készít szánkót – zokogott fel benne a gondolat. Jól teliszívta tüdejét, és kiegyenesedett, mert erősnek akart mutatkozni. De közben majd’ meghasadt a szíve.

Bezörgetett a műhely ajtaján:
’Na, mikor lesz már kész, te kölyök! Ennünk is kéne.’
Nagyon halk, szomorú hangon jött a válasz:
’Még egy perc, aztán kitolom az udvarra.’

A férfiember rágyújtott, és leakasztotta szögről a gyereknek a saját vastag prémkabátját, mert mostanra már biztosan átfagyott. A nagy műhelykapun, ami