A segéd
(7. rész)


A szőrcsomót jó mélyre süllyesztette a zsebébe, és valahányszor, amikor már nagyon nehéznek érezte a szánt, bele-belenyúlt a zsebbe, és abból merített erőt. Az embereknek a lélegzete is elállt, amikor feltűnt a falu határában, mert már messziről látták a szán elején strázsáló kis farkast, mely őket nézte. Ugyanakkor boldogok is voltak a falubeliek, hisz’ úgy tűnt, a fiú sértetlenül megúszta a nagy kalandot.

A férfi és az öregember egymással beszélgetett a férfi háza előtt, fél szemmel sandítva a közelgő fiúra. Minden igyekezetükkel próbálták elrejteni aggodalmukat, amin az egész falu jót mulatott, hiszen náluk jobban senki sem féltette a gyereket. Amikor a fiú odaért hozzájuk, az öreg meg akarta simogatni örömében, de ahogy nyúlt felé, a farkaskölyök fenyegetően rámordult. Meg is torpant egy pillanatra az öreg, majd nyomban azután elégedettség suhant át az arcán. A mozdulatot a kis farkas felé folytatta, hogy hűségéért simogatással jutalmazza, mire megszólalt a fiú:

’Azt ne! Ne tegye.’

Olyan halkan és finoman, de olyan erővel mondta, hogy az öreg keze megállt a levegőben. Erre megkérdezte a férfi:

’Miért ne?’ És ő is tett egy próbát: keze megindult a farkas felé.

’Maga se tegye’ – ismételte a fiú.
’Hát, de mért’ne?’ – kérdezte értetlenül és kissé frusztráltan az ember.
’Mert ő a jövőm. Ahogy a múltamhoz senkinek semmi köze, úgy a jövőmhöz sincs. A szánom a múltam, azt húztam-vontam négy napig, az pedig nagy súly. És egyetlen egy valaki tudja csak elhúzni, és jól irányítani a múltamat, az pedig a jövőm’ – ahogy kimondta, hogy ’jövőm’, a farkaskölyök leugrott a szánról, és odarohant a fiúhoz. Innentől mindenki tudta, hogy mi a neve.

A gyerek bement a házba, vele a négy kölyök és a farkascsemete, és letelepedett a tűzhely mellé. Ahogy táncolt a láng, nyelvet öltött, és növekvő árnyékokat festett a falra, a fiú pedig nekiállt befonni a zsebéből előkotort farkasszőrt. Szövögette, fonogatta, közben szépséges dallamot dúdolt, dünnyögött, mormolt, a négy kutya pedig nyugodtan szundított mellette. A farkaskölyök viszont ébren volt. Hegyezte a fülét az énekre, szimatolta a szőrt, bámult a fiú szemébe, melyben táncolt a tűz, és közben emlékek lepték el elméjét. Ahogy élte a múltat, ismerős hangok és képek úsztak elé, és megjelent köztük egy-egy soha nem látott és hallott is, valami forgó szobáról és idegen, emberi-asszonyi énekről. A fiú pedig hóviharban vágtázó farkasokról álmodott, miközben elkészült a fonattal, a nyakába akasztotta, majd követve a kutyáit, ő is lefeküdt aludni.

A férfi és az öreg csak ekkor mertek megmoccanni. Nem azért, mert tartottak a vadonból érkezett állattól, hanem mert úgy érezték, varázslatnak voltak tanúi. Betakarták a fiút, és enni adtak az állatainak. A kutyák félálomban rágcsálták a fagyott halat. Csak a farkaskölyök volt éber. Odafeküdt gazdája mellé, sokáig nézte lehunyt szemét, aztán hozzányomta fejét a homlokához, és kis idő múlva ő is elaludt. Álmában együtt forgott, morgott, dúdolt, rohant, szédült, farkas- és embergyerek, és álmodták az árvák kucorgását.

(Folyt. köv.)