A segéd
(6. rész)


’Hhm. Nem rossz. Tényleg nem rossz, amit csináltál’ – mondta a férfi a szán fölött állva.
’Tudom’ – válaszolta a gyerek.
’De tudod, nem ezt nevezik jónak.’ – tette hozzá az ember.

A fiú elképedt, tágra nyíltak a szemei, és várta, vajon mi sül ki ebből, mit akar mondani a férfi.

’Tudod, gyerek, az emberiség sok olyan dolgot csinál, ami valójában nem rossz, mégis mindig hiányzik belőlük valami, ami miatt azt kell mondani, hogy a jó nem ilyen. A szánodról eszembe jut a sok-sok fájdalom, a hideg tűz, a belső vihar. Olyasvalamilyen fájdalom, mint amiről egy magyar költő írt az Anyám balladát táncol versében. Jó volna, ha most ezt el tudnám neked magyarázni, hogy megértsd.

A gyerek szemébe könny szökött. Forró, égető könny, ami most nem tudott jégkristállyá fagyni. Valahova a régmúltba zuhant, egészen aprócskára zsugorodott, és belül hallgatta azt az éneket, és látta, érezte a szédülést, amelyet egy női ölben, karban élt át, ahogy az anyja táncolt és énekelt, és ő szerelmes részegségében három évesen ott kapaszkodott a nyakában, és élvezte azt a gyönyörű hangot és dallamot.
’Azt hiszem tudom miről beszél, Mester’ – szólalt meg végül. ’Azt szeretném, hogy engedjen el egy pár napra a kutyákkal és a szánnal.’
’Hát mért?’
’Akarok egy vezért keresni a szán elé.’
’És odáig ki húzza el a szánt?’
’Majd én tolom.’
’Rendben van’ – egyezett bele a férfi.

A fiú kitolta áttetsző szánját a ház elé, felrakta rá a kutyakölyköket, pokrócokat, elegendő elemózsiát, és elkezdte kifelé tolni a faluból. Az emberek kisereglettek a házaikból, és azon tanakodtak, vajon mi lelte már megint a férfit és a gyereket? Hova küldte a fiút az ember? Vagy elszökött a gyerek? Esetleg elkergette a férfi? – találgatták. Minden megfordult a fejükben. Töprengtek, és félhangosan motyogtak. A süteményes asszony oda is ment az emberhez, és rászegezte a tekintetét, mely most nagyon szúrós volt:
’Csak nem elküldte?!’ – vonta kérdőre a férfit, de az úgy nézett vissza rá, hogy az asszony már bánta is, hogy megszólalt. Éppen ekkorra ért oda az öreg, és csak annyit mondott:
’Biztos dolga van, nem kell aggódni’ – és összenéztek a férfival.

Egy kis idő múlva már alig lehetett látni a szánját toló fiút, olyan messze volt már, és a szél is felkavarta a havat. A férfi bement a házba, jól begyújtott, gondolva, hogy néhány óra múlva úgyis megérkezik a gyerek, nem lesz ebből pár nap. Odakinn átfagy, itthon meg jól átmelegszik. A gyerek közben csak bandukolt, és tolta maga előtt a szánját. Volt, amikor elfáradt, és eléállt a hámba, hogy inkább húzza. A kölykök le-leugráltak, cibálták gazdájuk lábát, csetlettek-botlottak, aztán mind visszakéredzkedtek az ülésre. Így aztán a furcsa utazásból szüntelen kutyapakolászás lett.

Amikor a fiú elfáradt, felfeküdt a szánra, bebugyolálta magát és a négy kölyök a takaró alatt melegítette. A második nap végéig semmi sem történt. Csak ment-ment, kölykök le, kölykök fel, evés, alvás és ő tolta-húzta, húzta-vonta a szánt. Harmadik nap hajnalban különösen hidegre ébredt, és tudta, hogy azonnal mozognia kell, különben visszaalszik és megfagy. Befogta hát magát a szán elé, és húzott. Alig ment 10 percet, amikor vércseppeket vett észre a havon. Megtorpant, de tekintetével követte a cseppeket. Nem messze tőle, 100-150 méterre látott egy kis szürkés foltot mozdulatlanul heverni. A kutyakölkök is felfigyeltek rá, és hegyezni kezdték a fülüket, az orrukat pedig az égbe emelve szimatoltak abba az irányba.

A fiú leemelte a botját a szánkó oldaláról, kezébe vette, és folytatja útját, követve a véres nyomokat a távoli kis halom felé. Tudta, hogy valamilyen állat lehet, de meg akarta nézni közelről. Amikor már majdnem odaért, kibújt a hámból, hogy ha védekezni kell, vagy harcolni, szabadon tehesse, kezében a bottal. A négy kölyök leugrott a szánról, és rohanni kezdett a tetem felé. A fiú féltette a kutyáit, és ő is sietősre fogta. Amikor már csak 2-3 méterre voltak, látta, hogy egy jól fejlett, nagyon erős farkas fekszik a hóban. Közelebb akart menni a kutyákkal, amikor a tetem mögül egyszercsak egy izzó tekintetű, fenevad rontott elő morogva: egy farkaskölyök. Olyan vészjóslóan morgott és olyan fenyegető volt a tekintete, hogy minden élőlény érthette a jelentését: ’Egy lépést se, mert széttéplek!’

A négy kölyök közül három azért nekiugrott a kicsi farkasnak, a pityergőszemű viszont csak leült, és egy hosszú, szomorú vonítást küldött az ég felé. A kölyök rettenetes erővel küzdött három támadójával, volt ott vinnyogás, sivítás, fogak csattogása, de a három betolakodó nem tudott mit kezdeni a vad fergetegként morgó farkaskölyökkel. Végül feladták a harcot. A farkas is elfáradt, de látszott rajta, hogy elszánta magát az utolsó ütközetre, amit ezzel a kétlábúval kell megvívnia. Legnagyobb meglepetésére a kétlábú csak ott térdelt a pityergő kutyája mellett, és nézett. Nézte őt, az aggódó árvát, aki védelmezi halott anyja tetemét.

Ekkor vette csak észre a fiú, hogy él még a nőstényfarkas. Utolsó perceit tölti ki. Felvette a pityergőszeműt, és óvatosan elindult az anyafarkas felé. A kölyköt lefegyverezte ez a szerény, alázatos közeledés, és amikor megpillantotta Pityergő tisztaság tekintetét, jó mélyen belefúrta lelkét, és átengedte magát annak a jóságnak, amely ebben a kis vakarékban lakozott. Egy szempillantás alatt megszületett a bizalom. A fiú letérdelt a farkasanyához, a kezét odatartotta az orrához és az megszagolta őt. Ez a szaglás, már nagyon gyenge volt, de az inger még eljutott lassan kihunyó tudatához. Kinyitotta a szemét, és a fiúra nézett. A gyereknek erre újra eszébe jutottak a képek, a körülötte forgó szoba, és a szépséges dallam. Homlokát odatette a farkaséhoz és dúdolni kezdte.

Térből és időből kiszakadva a farkas gondolta, amit gondolt, a fiú pedig emlékezett, és egyszerre megértette, hogy miért nem hallja többé ezt az éneket. Az anyja is elvérzett valahol az emberi jégmezőkön, a hideg és kegyetlen emberi szíveken. Elővette kését a zsebéből, és levágott egy csipetnyi szőrt a farkasanya testéről. Odatartotta a kölyöknek, aki megszagolta, és végképp nem volt már kedve acsarogni. A gyerek a kölyök felé nyúlt, az pedig hagyta magát megérinteni. A fiú felnyalábolta, odatette utoljára az anyja szeme elé, még egyszer összenéztek, és a farkas végleg elaludt.

Ekkor felállt a gyerek, és elindult a szán felé. A farkaskölyök követte Pityergő tisztasággal, és a három kölyök elfogadva az új helyzetet, sőt, elismerve a farkas feljebbvalóságát, megvárták, míg az elsőként ugrik fel a szánra. Utána mindegyik kutya elfoglalta a helyét a szánon a pokrócok alatt, úgy befúrták magukat a takarókba, hogy csak a szemük kandikált ki. A farkaskölöknek nem kellett a sok pólya, csak állt a szán elején, és figyelt.

A fiú újra befogta magát a hámba, és elindult az állatokkal hazafelé, hiszen megtalálta a vezért. Most már nem az emberhez ment, hanem az otthonába, mely az embernél volt.

(Folyt. köv.)