A Segéd

A férfi már húsz perce figyelte, amint ott bóklászik, téblábol az a barna hajú kissrác a repülőtér előtt, kezében egy cetlivel, és próbálja összehasonlítani a feliratot, amit a táblán lát, és ami a papíron van. A gyerek igyekezett megállítani a járókelőket, és odatolni a cetlit az orruk alá, de azok nem vettek róla tudomást. Siettek. Amikor rájuk mosolygott, mindig egy kicsit félrebillentette a fejét, és közben alig észrevehetően hunyorgott. Az ember még nézte egy darabig, aztán odament hozzá, és megszólította az anyanyelvén. A gyerek megdöbbent: vajon honnan jött rá, honnan tudhatta, hogy hová valósi vagyok? – gondolta.

’Amikor bosszankodtál, káromkodtál is. És az anyanyelveden szitkozódtál’ – mondta a férfi. Mutasd, mi van a papírodra írva? Amikor elolvasta a cetlit, egy mosoly futott végig borostás arcán. Na, gyere. Elviszlek odáig. És felültette a gyereket a szánkóra. Felrakta a csomagjait is, és azt mondta:

’Ahová most megyünk, az nincs túl közel. És az élet ott egy kicsit más, mint amire a legtöbben számítanak. Nem rossz, de nem azt nevezném jónak.’
A kissrác elgondolkodott ezen, és befészkelte magát a pokrócokba. A vezérkutya hátranézett, és olyasmit lehetett kiolvasni a szeméből, mint amikor a sopánkodó öregasszonyok azt mondják: ’Na, már megint kit szedett össze?’ A szuka jelezte: ’Ő tudja. Hisz’ tudod milyen.’ És elindultak.

Már pár órája úton voltak, amikor a fiúnak derengeni kezdett, mit is mondott a férfi. Lehet, hogy tényleg messze van, ahová mennek? Figyelte az elsuhanó fákat, a tó legyezőként felgyűrődött jegét, és a Napot, mely télen ugyan sosem mutatkozik, de sugarai minden délben felkéredzkednek a látóhatár ölébe. Elszundított. Amikor újra kinyitotta a szemét, egy ház előtt találta magát, körülötte emberek álltak mosolyogva, és egy testes, öreg hölgy azt kérdezte a férfitól:

’Ő lesz az, biztos?’ A férfi bólintott. ’Akkor hát megérkezett?’ – kérdezte az öreg is. ’Meg, persze’ – felelte a férfi, majd intett a gyereknek, és bementek együtt a házba. Az emberek még utána kiabáltak:
’Készítettünk be süteményt, és a tűz is ég!’ Vigyáztak rá, gondoskodtak róla, nagy becsben tartották a faluban, mert ő volt a szánkók készítője. Úgy hívták a műveit: a pilleszánok.

Mint az alvajáró úgy ment be a gyerek a házba, és tátva maradt a szája, milyen szépen égnek odabenn a gyertyák. A sütemény áradó, édes illata nem is az orrát, sokkal inkább a szívét nyűgözte le. Az otthon meghittségére lelt benne, még ha nem is nagyon tudta, mi az, de most biztosan érezte, hogy létezik, hogy itt van, egy karnyújtásnyira tőle, belesütve abba a kalácsba. Még nem ébredt fel teljesen, amikor a férfi odaszólt neki:

’Ott lesz a helyed, az a te részed. Eszünk, és közben megbeszéljük a szabályokat.’
’De hát én nem Önhöz jöttem’ – mondta a gyerek.
’Hát már hová jöttél?’ – kérdezte a férfi.
’Oda, ami rá van írva a papírra.’
’És tudod, mi van ráírva?’
’Hát azt nem tudom. Egy öreg varázsló adta nekem azt a papírt, valami kunnak hívja magát, az írta rá. Az mondta, ’A boldogság forrása’ azt írta rá. Nekem azt mondta.
’Hát akkor megmondom, mit jelent az a cetlin: ’Szánkókészítő’, azt írták rá.’
A fiú szeme könnybe lábadt, és sírásra görbült a szája: ’Akkor megint be lettem csapva?’ –szipogta.
’Majd meglátod. Most tőlem tanulsz. Te leszel a segédem, én pedig a szolgád.’

Ettől a gyerek végképp megzavarodott, és értetlen arccal, tűnődve kezdte majszolni a süteményt. Az ablakon keresztül látta, ahogy az öregek kifogják a kutyákat a hámból, a helyükre engedik és megetetik őket. Nagyon tisztelték ezt a délről jött embert a pillekönnyű szánkói miatt, és tudták, hogy nemsokára el fog menni, mert hét pilleszánt már elkészített. A férfi pedig tudta, hogy ami még hátravan, hat szánkó, az pont elegendő arra, hogy egy inast megtanítson, aki megint csinál majd, ki tudja mennyit. Elnézte a gyerek kezeit, és testalkatát: ’Vajon miből gondolja az a vén kun, hogy ez alkalmas lesz rá? Nem tudom… De megpróbálok hinni neki’ – mélázott, aztán lefeküdtek aludni.

Motyogott még magában valamit az ember, lehet, hogy a kunt szidta, lehet, hogy a reményeit fogalmazta meg, de az is lehet, hogy ahhoz a fényképhez beszélt, mely ott volt az ágya mellett egy fiatal nő arcképével, akit úgy is hívtak itt északon, ’Bra’. Egyszer csak csönd lett, és mély szuszogás hangja töltötte be a szobát. Álmában még hüppögött kicsit a fiú, talán álmodott, talán szomorú volt, de az is lehet, hogy mindig így aludt.