segéd 3

A segéd
(3. rész)

Esze ágában sem volt elmenekülni. Volt valami a levegőben, amit megérzett. Valami varázs. Vagy valami illat. Netán hűvösség… Nem tudni mi, de valami volt, ami mágnesként tartotta az embert ezen a helyen, és ezt pontosan érzékelte a fiú. Lehet, hogy a furcsa farkasok, vagy kutyák, ezek a köztes lények tették, melyek hatalmas utakat jártak be, nagy terheket húztak, és odaadóan szolgálták az embert.

Kopogtak az ajtón. Egy öreg eszkimó lépett be:
’No, hol vannak azok a kutyák, akiknek le kell vágni az egyik lábát?’

A fiú felkapta a fejét. Nem hitt a fülének. Miféle kutyaláb-levágásról beszél itt ez az ember?! Olyan szúrósan és kérdőn nézett az eszkimóra, hogy az öreg azonnal magyarázkodni kezdett:
’Azért kell levágni a kutyák egyik lábát, hogy ne tudjanak elszökni, és ki legyenek szolgáltatva a gazdájuknak. Hisz’ a háromlábú kutya mindig otthon marad a gazda mellett. Kénytelen hűséges lenni.’

Erre úgy csapódott az asztalra a kis déli gyerek tenyere, hogy még a férfi is kiejtette a halat a kezéből, az eszkimó pedig összerezzent. A kutyák a hang irányába kapták a fejüket, és a srác így szólt:

’Halkan mondom, és csak egyszer. A társaim lábához senki hozzá nem nyúlhat, mert ők a lelkemért szeretnek, és azért lesznek hűségesek hozzám. Aki pedig nem hűséges hozzám, az nem látja a lelkem, és az mehet!’ – mondta, s azzal visszaült a helyére, folytatva a reggelit. Most jóval erősebben markolta a kését, határozottabban vágta a húsdarabokat, és közben a két kutyakölyök lassan odasompolygott a lábához. Az öreg eszkimó és a férfi összemosolyogtak, és végül megszólalt az ember:

’Kitűnőre vizsgáztál, fiam. Ebben a faluban csak egyetlen embernek háromlábúak a kutyái. Az is a neve, hogy Senkisem. Belőled viszont lesz valaki.’

Az öreg eszkimó ledobta bundáját, és leült ő is az asztalhoz. A gyerek még mindig szúrós tekintettel meredt rá, de az eszkimó olyan szelíden mosolygott, hogy a fiú végül megenyhült. Már hárman reggeliztek.

’Mikor kezdik a szánkókészítést?’ – kérdezte az öreg.
’Már elkezdtük’- felelte a férfi.
’El-e? És mikor?
’Amikor leültünk reggelizni.’
’Jaj, maguk déliek mindig ilyen furcsán viccelnek?’ – kérdezte cseppnyi bosszúsággal, de derűsen az eszkimó.
Reggeli után kirámolta a hátizsákját. Teli volt viasszal. Ötféle viaszt hozott, meg faggyút is, és azt kérdezte:
’Jó lesz ez a szánkóhoz?’
Az ember a kezébe vette az egyiket, nyomkodta, majd a szeméhez emelte, és úgy nézegette: ’Jó’ – válaszolt.
A fiú is megtapogatta, és kiválasztott egyet az ötféle viaszból:
’Ez a legfinomabb.’
Az öreg erre odasúgta a férfinak:
’Ez nagyon tehetséges.’
’Az’ – válaszolta az ember, és elindultak a műhely felé.

A két kölök követte a fiút, mancsával kapkodott, és állkapcsát csattogtatta a nadrágszára után, és úgy tűnt, mintha mindhárman vihogtak volna, mikor kinyílt előttük a műhelyajtó: a két kutya- meg az emberkölyök. A műhely nem volt nagy, mondhatnánk, hogy egy nagyobbacska szoba. De makulátlan rend volt benne és tisztaság.
’Mindig ilyen legyen a műhely, ha elhagyod.’ – véste az eszébe a férfi.
A fiú elgondolkodott: ’Ha kimegyek pisilni az nem elhagyás, igaz?’ – és mindnyájan nevettek.
’Az nem. Látom, érted, amit mondok.’ – szólt az ember, és nekiláttak anyagot válogatni.

Duruzsoltak, a férfi magyarázott, hogy melyik anyag mire való, egészen elmélyültek, mire az eszkimó szép lassan rájuk csukta az ajtót, és ment tovább az útjára. Aztán kijött az ember is, a fiú viszont odabenn maradt. Estefelé még mindig benn volt, a férfi nem is tudta mire vélni a dolgot. Belesett a kis ablakon: ordenáré nagy rendetlenség volt a műhelyben. A gyerek ide-oda járkált, gyalult, csiszolt, a két kutyakölyök pedig békésen aludt a forgácson. Nem akarta megzavarni a srácot. Majd kijön, ha elálmosodik - gondolta, azzal átment a süteménysütő asszonyhoz, és elmesélte neki, milyen szorgalmas a kislegény, de mire hazaér már biztosan aludni fog.

Persze nem így történt. A fiú csak három nap múlva jött ki a műhelyből. Amikor néha el-elbóbiskolt ebben a három napban, a férfi tett be a kutyáknak egy kis eledelt, amit azok nyomban el is tűntettek. Amikor a negyedik napon kijött, az ember csak annyit mondott:

’A kutyákról máskor ne feledkezz meg.’
A fiú elmosolyodott: ’Tudtam, hogy eteti őket. Hallottam.’
Az ember pedig halkan dünnyögte a bajsza alatt: ’Hallottad-te, az apád faszát.’ De csak nagyon halkan, mert a fiú hegyezte a fülét. Lehet, hogy tényleg jó a hallása? – morfondírozott.

’Mikor nézi meg?’ – kérdezte a srác.
’Ha hazahoztuk a másik két kutyakölyköt. Azzal elindultak kölöknézőbe.

Folyt. köv.