A kisfiú arra ébredt, hogy fázik. A szemét még nem tudta kinyitni, de érezte, hogy csontjáig hatol a hideg. Kezével a takaró után tapogatózott, melyet magával hozott, de nem találta. Halvány emléke volt róla, hogy a lábfejét fedte utoljára a pokróc, úgyhogy ott kell keresnie az ágy végében.
A füle is ébredezni kezdett: neszezést hallott maga körül, és egy férfias, dörmögő hangot, valahonnan a távolból, de a szeme még nem ébredt fel, ezért csak hagyta, hadd pihenjen, majd kinyílik magától. Tapogatózott a lábával is, hogy merre lehet a takaró, amikor hirtelen éles visítást hallott és olyan heves dübörgést, mint mikor farkasok vagy medvék csapnak össze a végső küzdelemre, hemperegnek, acsarognak és bömbölnek. Így hangzottak a fülében a zajok, és egyszercsak éles fájdalom hasított az orrába.
Egy kutyakölyök volt, mely tűhegyes fogaival hebehurgyán belekaffantott a védtelen nóziba. Játszott. A fiú úgy ugrott fel az ágyról vinnyogva, nyöszörögve fájdalmában, úgy pattantak fel hirtelen a szemhéjai, mintha egy sárkány támadta volna meg. Gyorsan ráeszmélt mi is történhetett: a házba beszabadult kutyakölykök rángatták le róla a takarót, amit az egyik ott cibált a földön, a másik meg a cipőjét csente el az ágy alól. Az a nyüszögő kis szuka harapott az orrába, melyet most ott tartott a kezében, és az arcát lefetyelte.
A férfi felnevetett:
’Megkaptad. Első lecke: ébredj előbb, mint a kutyáid!’
’De hát ezek nem is az enyémek – tiltakozott a fiú, sajgó orrát dörzsölgetve –, nekem nincsenek kutyáim.’
’De vannak. Ők választottak téged. Látod? Ott áll az anyjuk és az apjuk, figyelik a kölyköket és téged. Ebből a négy kutyából kettő téged választott. Az, amelyik az orrodba harapott, és a másik, amelyik a cipőddel játszik. Mire ők megnőnek és beleerősödnek a hámba, meg kell tanulnod szánkótalpat készíteni.’
Mókás akart lenni a fiú, hunyorogva ránézett a férfira, és kajánul, de némi büszkeséggel kivágta:
’Miért? Errefelé olyan gyorsan nőnek a kutyák?’
’Ha gyorsan tanulsz, igen’ – felelte a férfi és hozzátette – No, kéne már reggelizni.’
A kissrác már indult is az asztal felé nagy sebbel-lobbal, ahová a férfi letette az ételt, de az nyomban rá szólt, hogy le ne merjen ülni.’Második lecke: a kutyák előbb esznek, mint a gazdájuk.
A férfi nyugodtan leült az asztalhoz, és nekilátott az odakészített ételnek.
’De hát maga miért eszik?’ – méltatlankodott a gyerek.
’Én már egy órája megetettem az enyémeket’ – válaszolta.
’Akkor én is keljek ezentúl olyan korán?’ – szontyolodott el a srác.
’Neked nem kell korán kelni, csak a kutyáid előtt.’
’Miért, mikor kelnek a kutyák?’
’Hát, remélem utánad.’ – válaszolta.
A fiú látta, hogy itt nem vergődik zöldágra. Ez egy fura ember.
’Hol van a kutyatáp?’ – kérdezte.
’Itt az asztalon. Azok a szárított húsdarabok.’
A fiú le akarta őket szórni a földre, de az ember rögtön megszólalt:
’Harmadik lecke: előbb rágd meg a húsokat, és a szádból etesd meg a két kutyádat.’
’Hát ez elég gusztustalan dolog’ – gondolta magában a fiú, de azért nekilátott. Bevette a szájába a darabkákat, rágcsálta őket, majd négykézlábra ereszkedett, kicsit bohóckodott, mintha a farkát csóválná, és a két kölyök örömmel ette a szájából a megcsócsált falatot.
’Most már odaadhatod nekik a többit’ – szólalt meg a férfi.
’Ez mire volt jó?’ – értetlenkedett a gyerek.
’Hogy tudják, ki vagy. Minél jobb szívvel rágod meg nekik, annál boldogabban ragaszkodnak hozzád. Most már ehetsz.’
A srácnak épphogy leért a lába a padról, ezért még jobban felhúzta, és önfeledten lóbálni kezdte, mint annak idején, amikor apjával sonkát evett a nagyapja házában valahol a Cserháton. Gyermeki ártatlansággal és igyekezettel próbálta utánozni az embert, ahogy evett. Mozdulatai a csetlő-botló férfiak gesztusait idézték. A süteménysütő asszony leskelődött az ablakban és elmosolyodott:
’Mokány kis gyerek. Remélem, nem menekül el’ – gondolta.
De a gyereknek esze ágában sem volt elmenekülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése