A segéd 10

A segéd
(10. rész)


A gyereknek súgott valamit a bebugyolált eszkimó a saját nyelvén, aztán a sátorban ülő vénséges vén emberhez ment, és félhangosan motyogott valamit a fülébe. A fiú érezte, hogy a vénség valami nagytiszteletben álló ember lehet, megpróbált hát nagyon figyelni. Amikor magához intette az eszkimó, nagy lendülettel elindult, de ahogy közeledett feléjük egyre bizonytalanabb, félénkebb, tisztelettudóbb lett, és végül megadó alázattal állt meg a vénség előtt. Az megérintette a vállát, és közben mormolt valamit. A fiún borzongás futott végig, egy lassú, finom, lüktető szédülés, és úgy érezte, hogy elkezd körbe-körbe forogni, és vele pörög a sátor is. De ez nem az a pörgés, ez nem az a forgás. Csak ennyit érzékelt, és egyre jobban szédült, mintha egy mélységes mély örvény húzná befelé. Aztán egy csapásra mindez megszűnt, néma csend öntötte el és mérhetetlen nagy világosság, és meghallotta az öreg hangját a saját anyanyelvén szólni:

’Nagy tisztelettel, és az erőd iránt nagy csodálattal nézek rád, amiért megcsináltad azt a szánkót. Akiben ekkora erő van, annak muszáj tanulni. Hogy érzed, te képes vagy rá?’

’Nem tudom’ – jött a szerény válasz a fiú szíve mélyéről.

’Tehát, igen – mondta a vénség – És most elmondom, mi lesz a feladatod, mire kell felkészülnöd. El kell menned, megkeresni az isteneket, a földgolyó összes istenét, és ki kell őket szabadítanod az emberi gondolkozás, könyörgések és alkudozások által emelt börtönből. Meg kell keresned azt az istent, akihez fohászkodnak a rabságba esett istenek.’

’Hát, ez aztán nagy feladat, vénség.’
’Az’ – felelte a vénség.
’Rajtad kívül egyetlen egy ember próbálkozott ezzel, az, aki téged elküldött délről. Annak is csak azért nem sikerült, pontosabban majdnem sikerült, mert úgy elfáradt a teste, mint az anyád lába.’

Ekkor a fiú mélységes mély csendben, a némaságnál nagyobb némaságba burkolózott, és belenézett a vénség szomorú szemébe. Egy kis idő múlva az megszólalt, és azt mondta:

’Én meg se merném próbálni. Engem már az emberi jajveszékelés is meggyötör, nemhogy az istenek könnyei.’
’Hogyan tudok odamenni?’ Hol találom őket?’
’Mire megnő a farkasod, és mire megfonod szépen az új hámot, azt hiszem addigra rájössz, merre indulj el a szánkódon, amit ti Pityergő tisztaságnak hívtok, de mi Megdermedt hóviharnak’ – és elengedte a gyerek kezét, aki előtte feküdt, és kinyitotta a szemét. Egymásba fúrták tekintetüket. Mindkettejük pillantása szomorú volt, és szinte tükörképei voltak egymásnak. Az időtlenség sátrában túl téren és időn, ők voltak a két kortalan.

A fiú felállt, és megsimogatta a vénség fejét. Azok, akik benn voltak a sátorban, és látták őket, nem értettek, és nem hallottak semmit, mert ez mind bennük történt, és tiszteletlenségnek vették a gyerek viselkedését. A vénség beleszédült a fiú érintésébe. Nagy alázattal és szeretettel, szíve teljes odaadásával meghajolt előtte úgy, ültében. Mindkettejük szájából kicsúszott egyszerre a mondat:

’Úgy legyen!’

A gyerek kitámolygott a sátorból, és ahogy kilépett a nyílásán, térde rogyott, és kitört belőle az ősi zokogás. Csak azt érezte, hogy a homlokához egy másik homlok feszül, és a kezét szelíden megszagolja Pityergő tisztaság. Úgy zokogott a gyermek, hogy a sátorban, ősidőktől nem hallott nyögéssel felállt a vénség, kicsoszogott, és megállt a háta mögött. Leakasztott a nyakából valami furcsa, amulettszerű mütyürkét, amit az északi nagyvárosokban árulnak a piacokon, és a gyermek nyakába akasztotta. Szinte azonnal életre kelt, és ficánkolni kezdett a nyakában az a halacska, amitől a fiú mindjárt vidámabb lett, és megkapaszkodva benne fel tudott állni. Elindult a szánkó felé, és ahogy ment, az eszkimók, a halászok és a vadászok motyorásztak magukban, és meghajoltak előtte.

Az ember úgy csinált, mintha észre sem vett volna semmit az iménti jelenetből. Csak úgy félvállról vetette oda:
’Na, volt kóla meg süti?’
A gyerek rendkívül hálás volt ezért az idétlen kérdésért.
’Ó, még ropijuk se’ – válaszolta csalódottságot színlelve. ’De én is körbe szeretnék ám nézni. Néhány valamit venni. Főként csontokat.’
’Rendben, de óvatosan, mert már alig fér el valami a szánon’ – intette a férfi.

Néhány bálnaszilát kinézett magának a gyerek, meg egy-két „szálkácskának” tűnő óriási dolgot, és hét, valóban parányi fókacsontocskát. Megkérdezte mennyivel tartozik értük, de egyetlen halász és vadász sem fogadott el tőle semmit. Mindenki elhárította a fizetséget, és mindegyikük szemében látni lehetett a félelemmel vegyes tiszteletet. Féltek tőle. Ilyen még nem volt, hogy a vénség előjött volna a sátrából. Ezért a gyerekért viszont előjött.

’Azt mondta az eszkimó, hogy maradhatunk is, ha akarunk, és majd reggel elindulunk hazafelé. Hideg éjszaka lesz’ – szólalt meg a férfi.
’Nem tehetem – mondta a gyerek – Minél előbb haza kell érnünk, mert tanulnom kell hámot fonni, szánt hajtani, és tanulnom kell, nem tudom mit, de otthon majd rájövök.’
’Hát tegyük, amit gondoltál’ – szólt az ember. Újból megetette a kutyákat, és elindultak. Pontosabban csak indultak volna, mert odalépett hozzájuk két eszkimó. Fiatalok voltak, erősek és máskor jókedvűek, de most valamiért félszegek. Az egyik odaállt a férfi szánja mögé, a másik meg a gyerekére. A fiú maga szerette volna hajtani a szánját, és már nyitotta is volna a száját, hogy méltatlankodjon, de az ember rászólt:

’Most csönd legyen! Tanulj meg olvasni a jelekből, és engedelmeskedni azoknak.’

A gyerek azonnal felült a szánjára, bebújt a takaró alá, és az alig indult el vele, újból beleszédült álom és ébrenlét határára, mintha ott ülne a lét-nemlét küszöbén, és furcsa, ismeretlen mormolások jelentek meg a fejében. Lehet, hogy a szán surrogását érzékelte a havon és a jégen, és ahogy örvénylett az egyre erősödő szél a szán bordái és talpai között, átadta agyát, lelkét a végtelennek. Egyhuzamban tették meg az utat, megállás nélkül. Az ember aggódott a fiúért, mert amióta kijött a sátorból, piros volt a szeme, izzott, és valami örvénylett nagy, sötét pupilláiban. Érezte, ahogy dolgozik benne a láz.

Minél előbb haza akart érni, mert otthon a faluban, az öreg segíteni tud, ha baj van – gondolta, ha valami sámánista csuda történik a fiúval. Nem tudta, hogy hajnal van-e, vagy inkább reggel, amikor megérkeztek. Az öreg már kint sétált a falu főutcáján, amikor látta, hogy a ház felé siklik a fiú szánkója, melyet nem ő hajt, hanem egy eszkimó, és látta azt is, ahogy az ember aggódva emeli le a gyereket az eszkimók segítségével, és viszik be a házba, a négy kutyakölyök és a kisfarkas pedig szedik utánuk apró lábaikat.

Mire letették a gyereket az ágyra, már ott volt az öreg. Köntöse alól elővette sámándobját, elkezdte ütni, és énekelt hozzá. Nézte, nézte közben a gyerek arcát, mely néha fehér, feszes volt, aztán vörös és izzó mint a tűz, majd szép lassan kinyitotta szomorú szemét. Az öreg táltos meg csak nézte, nézte, mintha mélységes mély feneketlen kútba nézett volna. Alig bírta megtartani magát, hogy össze ne rogyjon, kapaszkodott a dobba. Egész testét elöntötte a rettegés. Félt. Félt, hogy visszanéz rá ez a mélység. És akkor eszébe jutott egy régi-régi sámán-daltöredék, melyet elkezdett kántálni és dobolni:

’Mély kútba tekinték, aranyszálat szakajték.’

Amikor ezt a varázsigét hétszer egymásután elmondta, le tudta végre venni a tekintetét a fiú feneketlen mélységű szeméről, és azok a szemek, azok a mélységek szeretetből megkímélték az öreget, és nem néztek vissza rá. Az öreg odavánszorgott a kályhához, benézett a leszakadt kályhaajtó helyén tátongó lyukon, és csak bámulta a tüzet. Ugyanazt motyogta, mint előző éjjel a fiú:

’Táncol a láng, nyelvet ölt, árnyékot vetít a házra, itt már senki sem élő, csak a holt, ki megcsókolja a házat…
Mély kútba tekinték, aranyszálat szakajték.’


(Folyt. köv.)