A Segéd 14

A segéd 14.

--- Tényleg mikor is változott meg az életem? Viszhangzott a kérdés a lelkében, és ahogy egyre mélyebbre merült gondolataiban az asszony. úgy húzódott vissza és lassultak le és váltak láthatatlanná mozdulatai. Végül szoborrá merevedett a pillanat is. A tésztagyúrás abba maradt. Minden erő és energia befelé összpontosult. Mintha valami nagy sziklagátat kéne elmozdítani, szétrobbantani hogy megmozdulhasson az emlék folyam.
A három férfi, ha a fiút is annak tekintjük,a /két férfi annak tartotta/ Egymásra néztek ,aztán lassan az asszonyra. Látták hogy emlékezik, vagy legalább is elindult azon az ösvényen mely elvezet az emlékek gyökeréhez. A belső nagy változások kezdőpontjához.
Átszakadt a gát,…. és a szobában egyre teltebb lett a levegő…olyan mintha melegebbé és ,egyre forróbbá válna minden tárgy is . Pedig nem történt semmi más csak az emlékeket elzáró gát megrepedt és a legördülő kövek ,kavicsok utat engedtek a szenvedéllyel átitatott
emlék áradatnak. Mosolygott,de a lába rogyadozott. A fiú már mozdult,hogy elkapja ezt a kedves öregasszonyt aki süt főz mos és takarít rájuk,és nagy út után várja őket. Az öreg ember
villanó tekintettel leállította meg a mozdulatot. A fiú felvont kérdő vállakkal suttogta kérdezte.
- Mivan.?
- Nyugi .. tátogott hang nélkül az öreg táltos. Viszont hangosan (jó hangosan) böllenkedve szólt régi barátjához.
- Na hoggyis vót az nyanya? Gyerünk –gyerünk mert leolvad rólunk a gatya.
- Mindjárt jóember. És tündöklő szemmel nézett erre a három fiúra,férfira vagy mire.
Szerette Őket. Nagyon nagyon szerette magukat. Muszáj összeszednie magát. Hát a jól bevált
szerepbe kezdett. Úgy tett mintha valami nagyon titkosat és fontosat szeretne mondani, és amíg rendet nem tesz addig úgysem mond semmit , persze belül vigyorgott,hisz tudta hogy az öreget ezzel tudja a legjobban bosszantani. Bosszankodott is .Már rágta a szája szélét, és morzsolgatta arcán a szőrt. Tisztában volt azzal hogy ezt az időhúzást a NYANYÁ- ért kapja. Az öregasszony a szeme sarkából figyelte őket és komótosan megigazította a ruháját. Várta az öreg felcsattanását és akkor Ő megint egy picit duzzoghat és akkor majd az öreg udvarol Ő kéreti magát és az öreg majd ígér, fűt, meg fát, meg mindent,...és …és Ő majd….
Nem Így történt. Erre senki sem számított. A fiú átlátva a helyzetet olyan szomorú , kidobott bánatos arcot vágott,és mint egy rongy marionett lógó vállal elindult kifelé a házból,hogy az asszony szíve ott szakadt meg. Az Emberé is . Az öreg táltos nem kapott levegőt, pedig tudta hogy játszik a fiú,de akkor is honnan a fenéből tudja az elesettek és a nyomorultak gesztus rendszerét. Ez vagy átélte vagy az Isten súg neki, vagy ,vagy mindent érez ez a kölök. A lényeg hogy még Őt is betudta kapcsolni az Ő kérges lelkét. Ez valójában megdöbbentette.
- Jól van. Maradj nyugton, fene a szád... és a TE BOHOC -ot már nevetve mondta.
A fiú meg állt, lassan felemelte a földet bámuló tekintetét és kitört belőle a fuldokló röhögés
Mindannyian nevettek.
- Tudod kinek a szívével jácc Te mocsok. Mondta duzzogó hangon az Ember, de kuncogott még.
Mire kinevették magukat az asszony már megterített. Leültek eszegetni. A meleg-érzet nem szűnt meg ,sőt még egy picinyt erősödött is,és körbefonta a négy embert. Fél árbocra ereszkedett szemmel komótosan ettek. Már nem sürgették az öregasszonyt. Bele simultak
a kellemes biztonságot adó lelki hőkatlan melegébe .
Nyanya nyugodt hangon kezdett bele a régi elásott történetbe.
Engedte hogy a kővé dermedt emlékek felpuhuljanak összeálljanak és hömpölygő áradattá válva törjön a felszínre. Az öregasszony tudta, hogy most már képtelenség visszatartani az áradatot. Azt is tudta hogy ez az utolsó emlék hullám. Még lelassulhat, megszelídülhet ,de már megállíthatatlan. Hát had jöjjön.
A szemét végül teljesen behunyta és átadta magát a képeknek, amelyek csetlettek
botlottak, a szemhéjára feldobott vásznon. Ahogy kisimult és ránctalanabbul ráfeszült a szemhéj falára, úgy a képek is egyre, árnyaltabban és ránctalanabbul öltöttek testet és váltak valóság folyammá.
- Már vagy nagyon.. ,nagyon…- nagyon… régen, legalább olyan nagyon-nagyon-nagyon régen ,hogy épen fiatalnak és halhatatlannak érzi magát az ember lánya. Olyan nagyon régen volt . (nyomta meg a hangsúlyt az öregasszony)- és mert szépnek, és hallhatatlannak képzeli önmagát ,hát kínálja testét és lelkét. Csábit és csábul ,hogy megszerezzen magának olyan dolgokat, amelyek értékével nincs is tisztában. Van ami annyit sem ér mint a lukas fitty és a gyémántot eldobja mint üvegszilánk. Csak önmaga „értékével „ van tisztában.
- Fiatalon még buta az ember…. Mondta mint egy önmagának, lelassult beszéddel és keserű mosollyal hozzá tette- később sem sokkal okosabb. Na mindegy. A lényeg hogy dögösnek tartottak, és én éltem is vele.
Tán szívtelenül, de az is lehet hogy csak könyörtelen voltam. Nem azért mert nem tudtam volna szeretni , dehogy nem…Csak éppen nem tartottam senkit sem méltónak arra hogy ezt megkapja Tőlem. És nem is akartam szeretni.
- Félt mi? Kérdezte a fiú.
- Nem. Legalább is akkor azt hittem hogy nem félek. Persze féltem. Igazad van.
és visszahunyta a szemét és folytatta……..
- Egy alkalommal kint ültem a parkban és fáradtan bambultam a semmit amikor arra jött egy fura szerzet. Ember volt az biztos. Erős , széles vállú szakállas ember. Olyas féle mint a mi táltos öregünk, csak sokkal erősebb és egyértelműbb.
Ahogy rám parancsolt, azzal a mély dörgő hangjával ,majdnem le estem a padrol
amin ültem.
- Menj haza és végre legyél boldog. Elég a pazarlásból…. és ezzel sarkon fordult. Ott
hagyott. Én csak néztem hátulról azokat a széles vállakat és azt gondoltam :BOLOND
ez az ember. Lassan sétáltam haza. Permetezett a levegő… úgy mint ha ködpára lenne,
de nem olyan ritkásan, hanem az eső szitánál valamivel gyengébben. A lényeg hogy
frissé tette az embert belül is kívül is. Az út fénylett mint elszórt apró tükörlemezek, amelyek nem mutatnak egységes képet , de a részletek felvillanásaiból összerakódik valamiféle egységérzet.
- Ezt szépen mondta. Nagyon szépen. Szólt közbe az ember.
- Igen.. kontrázott az öreg. Már láttam is amikor a jégről el fúúvódik a hó és csak úgy
csillog mint a mindenség.
A szemüket mindvégig csukva tartották. Moziztak, és engedték hogy a mesélő NŐ hangja
ölbe vegye őket és repítse el oda ahova szívük iránytűje mutatja az utat. Az öreg bestia tudta
és lelki szemeivel látta is a három férfi gyerektekintetét és gyermekarcát kicsurranó nyállal.
A valóságban hiába csordult a gyermeki nyál , a fagyok által kiszáradt bőr azonnal felszítta
mint a repedezett föld.
- Így is értem haza… ilyen egységérzetben, vagy miben. Friss voltam, oly annyira friss
hogy neki láttam átalakítani és kitakarítani az otthonom. Akkor nem is tűnt fel hogy
mit is csinálok,de most innen nézve…hm .. különös. és egy picinyt felrántotta a vállait. Párnappal később összefutottam egy fura fickóval aki annyira elzárkózott tőlem hogy az elképesztő. Tudtam hogy tetszem neki de semmi jelét nem adta.
Kedves volt. Figyelmes. Elképesztő egy srác.
Néha eljárt vacsorázni. Egyedül. Nem akartam elhinni, de tényleg egyedül járt enni.
Csak egyszer mentem utána. SOHA TÖBBÉ. Én nem akartam azt a szomorú arcot még egyszer látni. Olyan fáradt és meg gyötört volt abban az éjjeli kis kifőzdében. Pedig látszott hogy mindenki szereti és hogy felváltva ülnek az asztalához emberek, és beszélgetnek. Amikor az asztalánál ülnek mindig mosolygott. Amikor felálltak , kisimult és meg könnyebbült arccal továbbmentek, Ő ott maradt, és máris megjelent az arcán az a bitang fájdalmas szomorúság. Olyan bánatot akkor láttam életemben először.
Mintha leakarnám másolni,mintha átakarnám venni a szomort arról a csodálatos férfi arcról … közben az asszony arca egyre fájdalmasabbá kezdett válni. Szerencsére mindenki csukva tartotta a szemét. Mert Nyanya szeme csak picinyke rést engedett, hogy kigördüljön, és felszívódjon egy csepp az áradatból, de fényt be nem engedett.
- Boldoggá teszem . gondoltam. - Ha többre nem is de legalább egy éjszakára. A hazafelé vezető úton már félelem nélkül való voltam. Meg is lepődtem. Senki nem zaklatott, nem tettek ajánlatot, sőt kikerültek. Otthon,ha egy olyan helyet lehet egyáltalán otthonnak nevezni,többször megfürödtem,fogat mostam,és kidobtam minden kölnim. Vártam. Életemben először vártam valakit. Nem akartam semmit. Tőle semmit. Adni akartam. Ha van még bennem jóság és tisztaság, akkor azt mind oda adni ,rázúdítani. Kezdtem érezni valamit… már tudom hogy a fájdalom kezdete
volt.
- Mikor megérkezett felriadtam—Bocsi de elaludtam. Megakartalak várni. Ő pedig mosolygott és megérintett,-nyugííí ………..
Néhány hét múlva tudtam hogy Babám, Babánk lesz.
Izgultam és vártam. Vártam és izgultam.
Nőtt a hasam és a boldogság mellett úgy éreztem hogy változok.
Mintha kezdeném jobban érteni a világot. Az én férfim szép lassan kiúszott az életemből.

Halvány viaszkönny
Ölbe gördülőn
holdsápadt arcod
érzelmek panoptikuma
csobbanó kőhullámai a múltnak



Látszott az asszonyon hogy ott van valahol a múltban és szíve teljes melegével életre kelti. Szinte láthatóvá vált a szemhéjak mögött a Nyanya múltja, sőt azt is ahogy kilép a jelenből ,hogy birtokba vegye önmagát.
- Ne folytassa. Suttogta a fiú. Az asszony már nem hallotta Már nem volt közöttük. Igazából már egyikük sem volt ott. Elmentek ,átlényegültek. Mire a falusiak betörtek a házba, már csak a testük emlékét találhatta a gyáva tömeg.
Még egy jó ideig lehetett látni a faluból kivezető utakon azt a finom hó fúvás szerű örvényléseket melyet annak idején, már nem tudni mikor egy fiú kavart valami szánkóval,
vagy mivel.

Korhad a gerenda
Mit a szú száz évig rágott
Kikezdett ócska asztal min
egy sértetlen Vénusz
kihűlten nézi a lángot.
Táncol a láng, nyelvet ölt
árnyékot vetít a házra
itt már senki sem élő,csak a holt
ki éjjel megcsókolja a házat.